Sokat hallunk az utóbbi években arról, hogy mennyi volt és mennyi lesz a GDP-növekedés, hogyan bővül majd a gazdaság, és ehhez hasonlókról. Az utóbbi hetekben pedig már arról cikkeznek, hogy elérhetjük az évi 7 százalékos növekedési ütemet is, ami valóban páratlan és kiemelkedő eredmény lenne. A múlt év elég jól is sikerült, de előtte a mezőgazdaság nem hozta a várt szintet, így összességében is elmaradt a bővülés.
A mezőgazdaság továbbra is meghatározó az ország teljesítményében, és azon belül a növénytermesztés még mindig sokban függ az „égi áldástól”, vagyis a csapadék mennyiségétől. Az idei év is gyengének indult, aztán az utóbbi hetek esőzései felcsillantották a reményt, hogy hátha talán mégis…
Nehéz megjósolni, mit hoz a jövő, de biztató, hogy nem csupán mondják, valóban épülnek az új csatornarendszerek, melyeknek köszönhetően további területek válhatnak öntözhetővé, némiképp csökkentve a mezőgazdaság kitettségét.
Az agrárminiszter a napokban nyilatkozta, hogy rövidesen az összes mezőgazdasági terület 6-6,5 százaléka bekerül a rendszerbe. A terv szerint a területeknek a 10 százalékát kellene öntözni.
VÍZRE VAN SZÜKSÉG
A csapadékhiányra visszavezethető terméskiesés a mezőgazdaságban területenként és parcellánként változó. Sok helyen alakult ki viszonylag kedvező vagy viszonylag kedvezőtlen mikroklíma, s a csapadék mennyisége is területenként változik. Szakemberek szerint a földet nem lehet becsapni, az alkalmazott agrotechnika azonban esetenként ellenmondásos következményeket produkált. Ahol a megfelelő agrotechnikát alkalmazzák, aszályos években is kisebb a terméskiesés. A jó kondícióban levő földek a szárazság körülményei között (is) többet termettek. A nagy átlag valóban azt mutatja, hogy a jól karbantartott földeken – az optimális határidőket betartva és jó minőségű vetőmagokat használva – kisebb a terméskiesés, arról nem is beszélve, mennyire megmutatkoztak az öntözőrendszerek előnyei.
Vannak olyan évek, amikor annyira kedvezően alakul az időjárás, hogy még a szegényesebb, a kevesebb munkaóra-ráfordítással megművelt földeken is szolid hozamokat lehet elérni. Esetenként azon is kalkulálgatni lehet, mennyit hoz és mennyit visz el az agrotechnika, azaz pl. mennyibe kerül a műtrágya, a jó minőségű vetőmag, és mindez mennyit hozhat a konyhára. Megtörténik, hogy a ráfordítások növelése nem eredményez megnyilvánuló hasznot a hozamokban. Kevesebb a termés, de kisebbek a költségek is, az egységnyi haszon nagyobb lehet, mint abban az esetben, ha mindent megadnak a földnek. A hozamok emelkedésével egy-egy adott földterületről mind nagyobb mennyiségű szerves anyagot lehet „kivenni” – lényegében ez a termelés célja. A szakemberek azonban már régóta figyelmeztetnek, hogy folyamatosan gondoskodni kell a szerves anyagok pótlásáról is, ellenkező esetben rablógazdálkodásról beszélhetünk.
RABLÓGAZDÁLKODÁS
A rablógazdálkodás kifejezés a legtöbb emberben negatív benyomást kelt. A kezdetleges földművelési rendszerekben a termőföld kihasználása után az akkor még félig vándorló életmódot folytató őseink egy parcella kihasználása után egyszerűen továbbálltak, a kapitalizmus kezdeti fázisában pedig nagy területeken földbérlők gazdálkodtak, akiknek szintén nem a fenntarthatóság volt a céljuk, hanem igyekeztek rövid idő alatt minél többet kisajtolni a bérleményből.
Egészen más a helyzet amikor a földet a tulajdonosa műveli. Aki előrelátó, hosszabb távlatokban gondolkodik, az tudja, hogy a föld termékenységének fenntartása a saját érdeke, hiszen a rablógazdálkodás gyorsan kimeríti a talaj tápanyagkészleteit, elősegíti az eróziót, és néhány év elteltével már jelentkeznek is a negatív következmények, a termés mennyiségének a csökkenése és a minőségnek a romlása. A szélsőséges időjárású évek pedig rendre tömören a felszínre hozzák azokat a visszásságokat, amik az előző periódus hibáinak a következményei.
Már közhelyesen hangzik, de nagyon nem mindegy, hogyan bánunk a földjeinkkel, milyen állapotban hagyjuk az utódainkra. A földtulajdonra és földhasználatra speciális szabályokat kellene kidolgozni, mert az egyszerre a helyi társadalom létfeltétele, ugyanakkor az emberiség oszthatatlan közös öröksége, akárcsak a víz vagy a levegő. Ilyen közös örökséget elméletileg nem lenne szabad véglegesen eladni. Ugyanakkor, ha a művelője nem a tartós tulajdonosa, fennáll annak a veszélye, hogy rablógazdálkodást folytat majd. A tulajdonba adási és a bérleti megoldásokat sokkal óvatosabban és megfontoltabban kellene „szabályozni”. Az ideális pedig tényleg az lenne, ha a művelhető területek olyanok kezébe kerülnének, akiket nem a rövid távú érdekek vezérelnek.
