Nem is olyan régen még a kamatemelésről és a monetáris szigorításról beszéltek és cikkeztek közgazdász körökben. Tavaly, az év vége előtt, de még 2019 elején is arról szóltak a hírek, hogy az emelkedő infláció és a meghatározónak tekintett gazdaságok túlfűtöttségének jelei miatt a világ jegybankjainak többsége növeli a kamatszinteket, vagy legalábbis erre készül. Most ott tartunk, hogy ismét a monetáris lazításé a főszerep. A jegybankok – más eszközök híján – tíz évvel ezelőtt kezdtek lazításba, így próbálták csökkenteni a kibontakozó világgazdasági válság hatásait.
Az év eleje óta azonban sokat változott a helyzet. Számunkra ez esélyeket és kockázatokat rejteget.
A globális növekedési kilátások sokat romlottak. A feldolgozóipari konjunktúra lanyhulása szinte ujjal tapintható. A világméreteket öltő kereskedelmi háború okozta félelem a világ nagy jegybankjait tétovázásra ítélte, sokan már a recessziótól tartanak. A jegybankok kulcsszerepet játszhatnak az ilyen veszélyek elhárításában. Ugyanakkor a túlzott óvatosság a növekedési potenciálok nem megfelelő kihasználását eredményezheti. Nagyon nehéz most „jókat húzni”. Utólag már okosabbak leszünk, de úgy fest, mégsem csupán ciklikus válság befolyásolja a világgazdasági folyamatokat, hanem a birodalmak harca.
HARC A DOMINANCIÁÉRT
Az elkerülhetetlennek tűnő klímaváltozás és a megoldhatatlannak tűnő migrációs problémák mellett a két szuperhatalom viszonya tekinthető korunk legfontosabb kérdésének. A történelmi tapasztalatok szerint, amikor egy domináns nagyhatalom összetűzésbe került a trónkövetelőjével, végül fegyveres konfliktus során dőlt el, hogy melyik maradt talpon. Csak reménykedhetünk abban, hogy ezúttal nem fegyverekkel döntik el az elsőbbség jogát. Egyfajta háború már javában zajlik, a kereskedelmi háború mellett nyilván a kíbertérben is komoly csatákat vívnak. A szakemberek a történelem tanulmányozása során tizenhat olyan eseménysorozatot írtak le, amikor a domináns nagyhatalmak a mostanihoz hasonló konfliktusba kerültek. A tizenhat esetből tizenkettőben háború tört ki ennek okán.
Optimizmusra ad viszont okot, hogy a legutóbbi két geopolitikai átrendeződés viszonylag békésen zajlott. A Szovjetunió összeomlása nem hozott egyben világháborút is. Németország pedig úgy lett az ezredfordulóra az Európai Unió, azzal pedig lényegében az egész kontinens domináns nagyhatalma, hogy ezt a vele rivalizáló Franciaország és Nagy-Britannia lényegében elfogadta. A britek kilépési szándéka ennek tükrében is vizsgálható, de ez külön téma lehetne.
A történelmi tapasztalatok szerint tehát, ha a két szuperhatalom képtelen a másik legitim érdekeinek elfogadására, a folyamatos gyanakvás gazdasági rivalizálásba, majd katonai erőfitogtatásba, azt követően fegyveres konfliktusokba csap át. Szintén a történelmi tapasztalatok mutatják, hogy ilyen rivalizálás esetén egy jelentéktelen esemény is világháborúhoz vezető láncreakciót indíthat el. Trump megválasztása óta a két jelenlegi szuperhatalom rég látott mértékben konfrontálódik.
KÍNA „DÉLRE” FORDUL?
Kína szemünk előtt zajló példátlan gazdasági megerősödése Peking egyre hangsúlyosabb nemzetközi szerepvállalását eredményezi. Hszi Csin-ping államfő hatalomra kerülésekor, 2012-ben, nagyszabású programot hirdetett, amely furcsamód „rímelhet” is Trump elnökválasztási szlogenjével, miszerint naggyá tenné Amerikát.
Kína arra törekszik, hogy ne csak a meglévő határai közelében, de Eurázsiában és Afrikában is szövetségeseket szerezzen. De úgy is tekinthetünk rá, hogy ez újfajta gyarmatosítási politika, kulcseleme az „egy övezet, egy út” program.
Kína Afrikában és Dél-Amerikában is „nyomul”. A hírügynökségi értesüléseket még nem erősítették meg, de a Reuters szerint a kínaiak fogják kiszélesíteni a Parána folyó medrét, így téve olcsóbbá és hatékonyabbá az argentin szója és más mezőgazdasági termékek szállítását. Ezzel váltaná ki Kína azokat az árucikkeket, melyeket most még riválisától, az USA-tól szerez be. Peking már többször hangsúlyozta, hogy alternatív élelmiszer-ellátási útvonalak kialakításán dolgozik. Argentína „gyarmatosítása” hatalmas fegyvertény lehet.
Hszi Csin-ping elnök június végén még azt ígérte Donald Trump amerikai elnöknek, hogy Kína nagyobb mennyiségben fog mezőgazdasági termékeket vásárolni az Egyesült Államoktól, Trump viszont azóta is arra panaszkodik, hogy a kínai fél nem tartja be ezt az ígéretét.
Pedig az összefonódás még nagyon szoros. Kína volt tavaly az Egyesült Államok harmadik legnagyobb exportpiaca, az áruexport értéke 120,3 milliárd dollárt tett ki. Ezen belül az agrártermékek értéke 9,3 milliárd dollárra rúgott. Kína ezzel a negyedik legnagyobb felvevő piaca volt az amerikai mezőgazdasági cikkeknek, a legnagyobb értékben szójababot importált az Egyesült Államokból. Ha Kína fokozatosan leépíti észak-amerikai üzleti vonalait, az sajnos csak a kereskedelmi háború fokozódását hozhatja.
