Gyakran olvashatunk – a szerző „beállítottságától” függően – negatív vagy éppen pozitív elemzéseket, hogy mikor és miben fogjuk utolérni a nálunk fejlettebb államokat, illetve hogy mi gyorsabb ütemben fejlődünk másoknál, stb. Sok esetben a tények valójában igazak, valósak, csak a következtetés nem mindig következetes. A napokban jelentek meg pl. azok az adatok, mely szerint a második negyedévben Németországban 0,4, Franciaországban 1,4 százalékos volt a gazdasági növekedés, Olaszországban pedig 0,1 százalékos zsugorodás volt tapasztalható. Az uniós átlagnövekedés is csupán 1,4 százalékos volt. Azt is kiemelték, hogy a közép-kelet-európai államok teljesítettek legjobban, Európában. A növekedési rangsor élén Magyarország áll 5 százalék körüli GDP-növekedéssel. Ugyanakkor, Szerbia 3 százalék körüli növekedése uniós viszonylatban is jónak tekinthető.
Jól hangzik és természetesen pozitív fejlemény, hogy nálunk a gazdaság gyorsabban növekszik az európai átlagnál. Ugyanakkor azzal is tisztában kell azért lenni, hogy mit viszonyítunk mihez, mekkora az úgynevezett bázis, amihez mérten a növekedést kiszámolják, és hány milliárdot is jelent Németország 0,4 százaléka, mennyit a mi 3 százalékunk? Mert reálisan összehasonlítani csak így tudunk, miközben azt is tudni kell, hogy minden viszonylagos.
VONZOTTUK A TŐKÉT
A Financial Times brit gazdasági lapban a közelmúltban megjelent egy írás, mely szerint Szerbiába tavaly rekordszámú közvetlen külföldi zöldmezős (greenfield) beruházás érkezett. A zöldmezős azt jelenti, hogy nem meglévő kapacitást újítanak fel, vagy bővítenek, hanem teljesen újat építenek a zöld mezőn, úgymond ott, ahol nemrég még madár kapirgált.
Szerbia a lakosság számát tekintve a legnagyobb nyugat-balkáni ország, soha nem látott mennyiségű közvetlen külföldi zöldmezős beruházást vonzott be 2018-ban. 107 projektről számol be az írás, összesen 5,8 milliárd dollár értékben. Egyben – ha már viszonyítani szeretnénk – Szerbia 2018-ban több zöldmezős beruházást vonzott be, mint bármelyik ország a világon bruttó hazai termékéhez, azaz a GDP-hez. A cikk kiemeli, hogy Montenegró, Bosznia-Hercegovina és Észak-Macedónia is jó eredményeket ért el, valamint, hogy Szerbiában 2015 óta folyamatosan nő a külföldi beruházások száma és értéke is. A lap értékelése szerint a szerbiai reformok lehetővé tették a közvetlen külföldi beruházások bevonzását, ami munkahelyeket teremtett és hozzájárult ahhoz, hogy az elmúlt tíz évben a legalacsonyabb legyen a munkanélküliségi arány (10,3 százalék).
A brit lap elemzője azonban azt is valószínűleg helyesen látja, hogy Szerbiának most az lenne a feladata, hogy a közvetlen külföldi beruházásokat megpróbálja jobban beintegrálni az ország gazdaságának egészébe. Valóban ez lenne egy kívánatos következő lépés.
CSAPDA!
Lassan valóban 10 százalék alá csökken a munkanélküliek aránya. Különböző okokból egy idő után valószínű el is érhetjük a majdnem teljes foglalkoztatottság szintjét. Csakhogy bizonyos keretek között amikor a képletesen felfogott utolsó munkát kereső is elindul az új munkahelyére, a növekedés el is érte egyik határát. Akkortól már csak egy módon lehet tovább növekedni: intenzív növekedési modellel az egyéni termelékenységet kell megnövelni. Azért is, mert ez az egyetlen és reális módja a valódi felzárkózásnak. Ha nem sikerül jelentősen megnövelni az átlagos termelékenységet, akár el is inflálódhat az utóbbi időben tapasztalt reálbér-növekedés. Ha a cégek nem tudják kigazdálkodni az emelkedő béreket, úgy leépítések jöhetnek. A hatékonyabb cégek kiszorítják, vagy beolvasztják kevésbé versenyképes, munkaigényesebb társaikat.
A 21. században az egyik sokat emlegetett közgazdasági témakör a közepes fejlettségi szint csapdája. Az utóbbi évtizedek felemelkedő nemzetgazdaságai közül kevés tudta elkerülni ezt a csapdát. A legtöbb esetben megragadtak közepes fejlettségi szinten.
A közepes fejlettségi szint egyébként a szakirodalomban az Egyesült Államok fejlettségi szintjének 7–50 százaléka közötti igen széles sávban mozog. Egy főre jutó reálértelemben, valamint vásárlóerő paritáson mérik, de sok esetben nehéz pontosan összehasonlítani az egyes országok adatait.
Azért nehéz elhagyni ezt a sávot, mert valójában, amíg egy gazdaság alacsonyabb fejlettségi szinten van, addig könnyen támaszkodik az olcsó munkaerejére, mely, ha alacsonyabb hozzáadott értéket is termel, képes tőkét bevonzani, munkahelyeket és exportpiacot teremteni. Ahogyan azonban az ország fejlődik, úgy válik egyre drágább erőforrássá a munkaerő. Az országnak ilyenkor paradigmaváltásra van szüksége. Ezt követően már a tőke exportjára, az innovációra, és hatékonyság növelésével magasabb hozzáadott értéket termelő munkaerőre kell támaszkodni.
Ezért lehet félrevezető, félreértelmezhető kijelentés, hogy a magasabb növekedési ráta a felzárkózáshoz vezető út. Matematikailag is stimmel mindez, hiszen természetes, hogy egy fejlődő piac az alacsonyabb bázis miatt magasabb százalékos növekedést produkál. Ha el szeretnék kerüli az ilyen csapdákat, nem csupán a százalékos értékekre, hanem a hozzáadott értékre is figyelni kell.
