A jelenlegi globális állapot talán most nyíltabban, egyértelműen mutat rá olyan mindig is létező dilemmákra, melyek az emberiség történelmét valójában végigkísérték, még ha nem is látszott mindig ilyen egyértelműen a lényegük. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy az emberi élet és annak minden egyes perce felbecsülhetetlen érték, és ez nem képezheti vita tárgyát. A történések azonban felvetik a kérdést, hogy vajon nem okozunk-e a vírus okozta károknál is nagyobb bajt azzal, hogy bezárjuk-e fél világot. Meddig tartható fenn ilyen formájában a jelenlegi válságkezelési módszer, és létezik-e reális alternatívája? Olyan kérdések ezek, melyekre nem lehet egyértelmű válaszokat adni.
A koronavírus-járvány miatt eddig már mintegy 18 millió amerikai veszítette el állását, ami – összehasonlításképpen – Szerbia teljes lakosságának a háromszorosát jelenti nagyságrendben. A most már láthatóan elhúzódó járványhelyzet miatt elkerülhetetlen lesz a gazdasági visszaesés, a recesszió. Érvényes ez hazai és világszinten is. Amikor a veszély megszűnik, a termelés bizonyos szegmenseinek leállítása miatt kialakult kínálati sokkot viszonylag gyorsan ki lehet majd heverni, amikor újraindul a termelés. Akkor kell majd megpróbálni kivédeni a második „csapást”, a keresleti sokkot. Az esetleges csődökkel és az állások megszűnésével megcsappan a fogyasztói kereslet, ami szintén sokkhatást jelent.
MENNYIBE KERÜL MINDEZ?
Sajnos még közel sincs vége a járványnak, így megbecsülni sem lehet, hogy mekkora károkat fog okozni világszerte a vírus. Így azt sem tudhatjuk, milyen mértékű visszaesést jelent országunk gazdasága számára.
Ha Németország és más földig rombolt európai országok is fel tudtak állni a második világháborús, előtte soha nem látott pusztítást követően, akkor most is van remény. Sajnos sok esetben tapasztalható a pánikkeltés. A rosszindulatú álhírek gyártása több ember gondolkodását fertőzheti meg, mint maga a járvány. A józan gondolkodás, a közösségi összetartozás és az identitástudat jelenthet hatékony immunitást. Sok múlik ugyan a kormányzati válságkezelésén, de a fejekben is át kell hangolódni. Úgy kell felfogni mindezt, hogy egyfajta új esélyt, új kezdetet is hozhat. A gazdasági károk mértéke pedig sokban függ egy adott ország adottságaitól, de függ a kormányzati lépésektől is, és az ilyen helyzetekben a jó döntések, de a hibás húzások hatásai is megsokszorozódhatnak.
A korábban említett dilemma pedig mindig is létezett, csak nem látszott ilyen egyértelműen. Amikor ugyanis egy ország költségvetését szabták „békeidőben” – ami alatt most azt kell érteni, hogy nem volt járványhelyzet –, ugyanilyen, vagy legálabb is nagyon hasonló (csak rejtett) dilemmáról döntöttek, amikor megszabták, hogy a büdzsé hány százalékát költik fejlesztésekre és mekkora részét költik el egészségügyi ellátásra és általában az ellátás fejlesztésére.
MÁR ELFELEJTETTÜK VOLNA?
Úgy is tekinthetünk a történésekre, hogy az, ami most a világgazdaságban történik, csak azért meglepő, mert az emberiségnek gyenge a rövid távú memóriája. Marxot nem divatos mostanában emlegetni, még kevésbé hivatkozni rá, de egyike volt azoknak, aki megállapította azt, amit később John Maynard Keynes és sok más világhírű közgazdász megerősített, hogy a kapitalizmus, mint gazdasági rendszer, nem stabil. Kegyetlenül hatékony és produktív rendszer ugyan, mert az emberi kapzsiságra, önzésre épül, de hatalmas belső ellentmondásoktól terhes.
Ezért látta úgy Marx, hogy el fogja magát pusztítani, ami után egy jobb világ jöhet el. Keynes viszont a kapitalizmust olyan problémának tekintette, amelyik el fogja pusztítani a világot. Valójában ő volt, aki „kiötlötte” a jóléti államot abból a célból, hogy az akkor fennálló kapitalizmust megmentse önmagától. Egyfajta alkuként is felfogható ez, ami egy ideig működött is talán, de a kapitalizmus a természetéből adódóan valójában arra törekszik, hogy ezt minél jobban felszámolja, a szükséges minimumra szorítsa vissza.
Amerika háború utáni gazdasági expanziója követendő példa lett előbb Nyugat-Németország és Japán számára, az ázsiai kistigriseknek, majd az Európai Uniónak és végül Kínának és Indiának is. A jóléti állam viszont „idegen test” volt a kapitalizmus számára, és próbálta kilökni magából: elsőnek Margaret Thatcher lépett fel ellene. Példáját az USA-ban Reagan követte. De a korszakot nem a politikusok zárták le. A folyamatok maguk vezettek el oda, hogy igazi jóléti államról szó se lehet, már csak azért sem, mert annak (esetleges) gazdasági alapjai átvándoroltak Kínába, Indiába, más hatalmas feltörekvő országokba.
A vírust sokan tekintik most az apokalipszis egyik lovasának, ami lehet, hogy túlzás ugyan, de hogy rámutat a helyzet az aktuális rend bizonyos gyenge pontjaira, az már ebből a perspektívából is világosan sejlik.
