Van valami, ami izgalmassá teszi nemcsak a szerbiai, hanem a magyar, az osztrák, a német vagy akár az angol parlament gyűléseit, és ezek televíziós közvetítéseit: az pedig maga az ember. Ahány honatya, annyiféle hang, hanghordozás, mimika, gesztus, intelligencia, észjárás. Vagy szótár, minthogy szójárásukban is vannak nagyon-nagyon jellegzetes képviselők. Megfigyelhetőek egyfajta szóhasználati „divatok” is a parlamentben, a politikai életben egyaránt, melyek észrevétlenül eluralkodnak nyelvezetünkön.
Ahogyan közeledik az EU-belépési tárgyalások kezdete, Szerbiában mind inkább világossá válik, hogy vannak olyan kerülendő kifejezések, melyeket jobb elfelejteni, mert azt a külföld nem tolerálja. Amikor a Büszkeség felvonulásról esik szó, egyfajta figyelemelterelő szókészletet vesznek elő – különösen a legbefolyásosabbak: Vučić, Dačić, Nikolić –, valahogy sikerül nekik úgy beszélniük a szexuális kisebbségekről, hogy közben ki nem ejtik a szájukon az LGBT-fogalmakat. Azt halljuk, hogy ők, az ő jogaik, a felvonulás résztvevői vagy: biztonsági okoknál fogva, a jogállam győzelme és ehhez hasonló frázisok. A homoszexuális, a péder, a leszbikus, a transzszexuális, az egynemű szerelem még véletlenül sem hagyja el a szájukat, mintha attól tartanának, hogy a nézők-hallgatók végül még a szimpatizánsok közé sorolják őket. Én ugyan nem figyeltem fel rá, de felhívta a figyelmem más arra, hogy Horvátországban is ehhez hasonló jelenségek szemtanúi lehetünk. Amikor a horvátok a cirill írásmód használata ellen tiltakoztak, az állam legfőbb vezetői ott sem beszéltek szerbekről, cirill írásmódról, vukovari szerbekről (noha szép számban vannak a városban), hanem polgári jogról, a jogállam győzelméről, és ezekhez hasonló szóvirágokat vettek elő, merthogy valamit – valahogyan – mégiscsak mondaniuk kellett több tűz között is.
Visszakanyarodva Szerbiába, a napokban arra a nyakatekert megfogalmazásra figyeltem fel, melynek a lényege az, hogy Szerbia nemzetközi telefon-hívószámot adományozott Koszovónak. Hogyan megfogalmazni ezt úgy, hogy Szerbia lehetőleg nagylelkűnek, jóindulatúnak, elsőosztályúnak hasson (mint egyébként általában), de ugyanakkor a szavazóbázis még véletlenül sem gondolja azt, hogy ez gyengeségből vagy tehetetlenségből elkövetett kompromisszum volt. Ez esetben persze nem mondta ki senki, főleg nem Vulin elvtárs – aki koszovói kérdésekben igen sok nyilatkozatot kénytelen adni –, hogy adott, átengedett, jóváhagyott, kölcsönadott vagy más, hanem salamoni bölcsességgel egy ritkán használt idegen kifejezést vett elő. Ezek szerint tényleg nem adtunk, ajándékoztunk Koszovónak, hanem „alocíroztunk” (szerb nyelvű megfogalmazásban (alokacija, alociranje), ami magyar fordításban talán a hozzáadás, hozzárendelés kifejezéshez áll legközelebb. Bár ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Mint ahogy abban sem, hogy ezek a szóvirágok mire jók. Az persze kétségtelen, hogy használóikról igen sokat elárulnak.
