Szicíliáról az embernek elsőként a maffia jut eszébe. Csak azután jön az Etna, a csodálatos táj, a citrusligetek, és talán semmi más. Ez a sztereotípia az elmúlt 150 év alatt alakult ki. Ki ne látta volna a Keresztapát Marlon Brandóval, Al Pacinóval? Nekik köszönhetően ismerhettük meg az olasz maffiavilágot, azt a környezetet, gondolkodásmódot és életfelfogást, amelyben nemzedékek sora vált a Cosa Nostra tagjává, üldözőjévé, áldozatává, esetleg mindegyikévé. Azok közé tartozom, akik emlékeznek a film óriási hatására. Akkoriban, a hetvenes években a többséghez hasonlóan álmodni sem mertem, hogy a világ eme részén, amelyet belakunk, úgyszintén emberközelbe kerülünk a maffiával. Pedig nemhogy odajutottunk, hanem Európa keleti fele a maffia melegágya lett. Gyilkosságok, eszement leszámolások, éjszakai üldözések, fegyvercsörtetés, drog... mindennapos jelenségekké váltak Vajdaságban is.
A világ jobb módú feléből gyakran érkeznek az utóbbi években kegyetlen tömeggyilkosságokról szóló hírek, melyekben akár több tízen is életüket vesztik, jobbik esetben megsérülnek. A túlélők lelki sérüléseivel a média nem foglalkozik, annál inkább kutatja az elkövető mentális állapotát, mert érthetetlen, mi késztette tettére. Keresik a napokban megtörtént első civil kori szerbiai tömeggyilkosság tettesének motívumait is, de minden észérv csődöt mondott eddig. Egyetlen magyarázat talán az, hogy megbolydult az egyensúlya, megbolydult a lelki egészsége. Sajnos, nemcsak az elkövetőé, hanem a társadalomé is. Szinte le se merem írni, de úgy gondolom, hogy ennyi fegyver mellett, ennyi testileg-lelkileg nyomorgó ember mellett ilyen esetek könnyen előfordulhatnak. Ott is, ahol legkevésbé számíthatni rá. Mert Szerbiában minden bizonnyal ezúttal is három napig fog tartani a csoda, legfeljebb néhány politikus – kihasználva az időszerű pillanatot –, követeli a fegyvertartás megszigorítását, aztán mély együttérzéssel eltemetik az áldozatokat, és újra csend lesz a fegyverek körül. Azt hiszem nincs is komoly szándék a kérdés rendezésére, mindaddig, amíg a „tartományokban” nincs rend. Már pedig nincs.
Tapasztalhatjuk nap mint nap a híradókban. Ha nem érteném mit mond a Szerbiai RTV, akkor is tudnám, hogy rendkívüli a helyzet. Mert a kilencvenes éveket idézően ismét megnyúlt a híradás időpontja, az ország első emberei (mert azért többen vannak) szokatlanul nagy teret kapnak, és amikor a politikán kívül másra alig jut idő, s az a kevés is nemzet dicsőségét szolgálja, akkor baj van.
S ha a bajt keressük, nem kell Sziciliáig mennünk. Távolról sem.
