Régóta abban a hiszemben élek, hogy korom előrehaladtával fokozódik az elektronikus média iránti türelmetlenségem. Magyarán: mind jobban idegesít a pillanatnyi szünet nélkül „zakatoló” rádió vagy televízió. Márpedig valami szinte mindig szól a családi fészekben, így nálunk is. Ha odafigyelünk, ha nem, a rádiót, a tévét valaki bekapcsolva „felejti”. Gépiesen nyúlunk a kapcsoló után, és észre sem vesszük, hogy az gyakran csak unos-untalan ismétli önmagát, hogy sokszor oda sem figyelünk, meg az nem is szólít meg igazán, csupán azt az érzést kelti, hogy valami „történik” körülöttünk.
Aztán a napokban arra döbbentem rá, hogy felesleges sok minden között ezt is a korommal összefüggésbe hozni. Nemcsak az én idegrendszerem gyengül, hanem a rádió, a tévé is változik. Egy másodperc sem maradhat „kitöltetlenül”, sőt abba az egy másodpercbe is minél több információt bele kell préselni. Az elektronikus média, mint a tűztől, valósággal menekül az intermezzótól, a közjátéktól, a szünettől, noha talán nem annyira rossz dolog lélegzethez jutni két műsor között. Lehet egyenesen szükség van rá, csak nem akarjuk tudomásul venni. Sőt, az is lehet, hogy szavaim mosolyra fakasztanak már csak az intermezzo puszta felvetésével is, hisz a média paradicsomából rég kiűzetett, menekül tőle minden szakmabeli, mert nem tartják másnak, mint időfecsérlésnek, a rátermettség hiánya bizonyítékának.
Nem alaptalanul. Az intermezzo bizonyos értelemben tényleg az idő vesztegetése. Csakhogy alapjában véve nem ez a kérdés. Sokkal inkább az, szükség van-e erre a „idővesztegetésre”, vagy ellenkezőleg, csak a folyamatos hang- vagy képkavalkáddal tudjuk a „teret” kitölteni, és a publikum figyelmét megtartani?
Egykori tévéjegyzeteink között kutatva bukkantam rá Németh Árpád újvidéki rendező, rovatunk ötletadó gazdájának tíz évvel ezelőtti idevágó gondolataira. Rámutatott, hogy már a görögök és a rómaiak is ismerték az intermezzo fogalmát. A színházban rövid bohózatként, de főleg a zenei művekben honosult meg, a XV–XVII. században. A XX. században is használták, előbb a rádió, majd lassan a tévé is igénybe vette. A kereskedelmi televíziók megjelenésével kezdték hanyagolni, hiszen minden perc/pillanat pénzt is hozhatott, így inkább a jól fizetett reklámokkal kezdték kitölteni a két műsor közötti időt, s ez mind jobban szakmai imperatívusszá vált.
„Ha valakit igazán érdekel a közjáték, az türelmesen nézze az Újvidéki Televízió műsorait. Azok többnyire vagy rövidebbek az előírtnál, és így közjátékkal kell kitölteni az időt a következő műsorig, vagy sokkal hosszabbak a megszabott időnél és durván, akár a mondat közepén leveszik műsorról” – írta a szakértő kereken egy évtizeddel ezelőtt. Gondolom, egyetértene velem, ha most azt mondanám, sok minden megváltozott az időközben nevében is módosult tévécsatorna háza táján. Műsorsémája igencsak dinamikussá vált, kitapintható, hogy nagyon igyekszik felzárkózni és eleget tenni a modern törekvéseknek, noha nem jár mindig sikerrel. Ennek az időnkénti sikertelenségnek köszönhetően időről időre ráismerünk az egykori Újvidéki Televízió arculatára, s szavamra, vagyunk még olyanok, akik nem is haragszanak érte.
