„A Tanár Úr szerint a gyakorlat teszi a mestert, mert az ismétlés a tudás anyja. Ő most azt gyakorolja, hogy nem lát engem. Én nem csinálom olyan jól a nem látást, mint a Tanár Úr. A Tanár Úr már mester. Én nem vagyok mester. Én vagyok a gyakorlat. Nem akarok Ciprusra menni. Ha mennék, a Tanár Úr tudná, hogy azért, mert ő ott van. A Tanár Úr undorodna attól, hogy közelebb áll hozzám, mint Ciprus. Pedig többen jutnak el Ciprusra, mint a Tanár Úrba. Én a Tanár Úrba költöznék. A veséjébe látnék. A Tanár Úr nem venne észre, mert én lennék ő. Kibélelném a Tanár Urat. Albélelném. Ha a Tanár Úrnak mehetnékje lenne, mennék vele. Benne mennék. A Tanár Úrban én se venném észre magam. Én lennék a gyakorlat mestere. A mester gyakorlata.”
…a székről félig lecsúszva ücsörgök a katedránál, szórakozottan lapozgatok egy elsőkötetes írópalánta figyelemreméltó munkájában, azt is csak félig tudatosan észlelem, hogy nagy zsivajjal kitódul a diáksereg, közben egyik kedves szerzőm bölcs sorait idézem fel magamban: Sem olvasója, sem írója nem vagyok a tanító célzatú prózának. Számomra egy regény csak annyiban létezik, amennyiben esztétikai gyönyörűséget nyújt számomra, vagyis olyan létérzetet, mely valahol kapcsolatban áll más létállapotokkal, melyekben a művészet (kíváncsiság, gyöngédség, kedvesség, mámor) a norma. Nem sok ilyen könyv létezik. Az összes többi vagy aktuális jellegű szemét, vagy pedig olyasmi, amit egyesek az „eszmék irodalmának” neveznek, s ami igen gyakran szintén aktuális jellegű szemét – hatalmas gipszdarabok formájában öröklődik ránk, melyeket óvatosan mentenek át korról korra, míg csak meg nem érkezik valaki egy kalapáccsal, és neki nem esik Balzacnak, Gorkijnak, Mann-nak. Eltöprengek afelett, hogy bár az említett három írótól is akad néhány a kedvenc prózáim között, mégis nagyon egyetértek ezzel az orosszal – minden igazán kiváló alkotás megáll a maga lábán akkor is, ha (aktuális, anyagba sűrűsödött) környezetéből kiragadjuk. Önmagáért van – s persze a Világ magasabbra emeléséért… Annyira elmerülök az éteri sztráda csillagködében, hogy már-már a nyál is kicsordul a szám sarkánál… Lo-li-ta. …idáig jutok a gondolatmenetben, amikor összerezzenve észlelem, az egyik hallgató nem távozott a többivel, hanem egyre közelebb és közelebb osont hozzám, és e pillanatban mindössze leheletnyi a távolság kecses csípője és töprengésbe roskadt vállam között. Meglepődve feltekintek, s riadtan tapasztalom, ez a fruska éppen arra készül, hogy felkínálja magát nekem! Teszi ezt angyali egyszerűséggel és természetességgel, miközben észreveszem a tekintetén, nem a korosodó és erősen kopaszodó, tokás és túlsúlyos fura pókot látja bennem, mint az emberek túlnyomó többsége. Hogy akkor mit?… Ez még a jövő titka. Mindenesetre hangyányit elmosolyodok, felállok, és – mintegy véletlenül végigsimítva hosszú combján – megteszem a három lépést az ajtóig. Ráfordítom a kulcsot.
Engem olyasmire asszociál friss Sinkó-díjasunk – kisregénnyé összeálló – novellafűzére, mintha Nabokov híres/hírhedt regényének nőnemű hőse szemszögéből hallanánk alapjában véve ugyanazt a történetet; és itt sem egyértelmű, ki az áldozat: a negyvenes férfi vagy a tinédzser lány. És hogy áldozat-e egyáltalán bármelyikük, vagy az álszent társadalom teszi mindkettejüket azzá. Ahogyan a Lolitában, úgy Hernyák Zsóka művében sem egyértelmű semmi – és nehezen is megragadható, ha szavakba öntve szeretnénk értekezni róla. Belecsúszni az eseményekbe – na, azt lehet! (Vagy zenét írni, festményt festeni hozzá.) Mondom mindezt harmadszori olvasás után is, és magam ezt úgy könyvelem el: kitűnő! Remek! „Mindenki a saját magjának kovácsa” – szól például egy helyütt a Tanár Úr, de a Tanár Úr sem érti, mért mondja ezt. Én sem. És feltehetően a szerző sem. Baj? Ellenkezőleg! Mert mindhárman érezzük. (És utána már érteni véljük.) Nem véletlenül idéztem oly hosszan – bár picit kurtítva – Nabokovot fentebb: a Morze is sziklaszilárdan megáll azon a két szép hosszú lábán. Minden (agyon)magyarázás nélkül.
És ez csak egy a – el ne feledjük: első! – kötet számos erénye közül. Hernyák Zsóka az egyik legkiválóbb képviselője annak a még csak most felnövekvő írógenerációnak, melynek tagjai toronymagas hullámhegyét jelentik a kortárs (nem csak vajdasági) magyar prózának. Esetében pedig nem utolsósorban ez a próza – mint az igazán nagyszerűek mindig – egyszersmind költészet is. Jellemző rá a rendkívül egyedi hangvétel, a hiteles megszólalásmód. Mondatai kurták, sokszor tőmondatok. Könnyedek. Spontaneitásuk magával ragadó. Korlátlan fantáziáról és mély ihletettségről tanúskodnak – ritka kincs! –, a beatnikek világátérzését juttatják eszembe. S noha odaképzelhető mögéjük a szerző erőfeszítése, a lényeg, hogy nem érezni az izzadságszagot. (Még a kötetben szereplő számos, nem kicsit szenvedélyes és vad aktus közben sem, khm.) Nagyon olvasmányos, és látszólag pehelykönnyű irodalom – melynek közben nagyon is súlya van. Aranysúlya.
Bátorság. Írni is, mint mindent, csak így érdemes. Maga a téma is rendkívül merész – hát még a kifejtése: a részletes, hihetetlenül érzékletes leírások (mindegyik intim együttlét ménage à trois: az olvasó benne a harmadik). Patyolat tiszta perverzió. Pazar! Humor. Ahogyan a stílus, a főszereplők figurája, úgy a könyv humora is – mely többször dimenziót vált a történet folyamán – egészen eredeti. (Humor alatt most a kacajfakasztást értem, nem az „egyéb nedvek” kinyerését – bár azok sem nélkülözik az invenciót.) Nem félek leírni például Rejtő vagy Heller nevét. Nem rájuk hasonlít, tévedés ne essék, hanem hozzájuk fogható. Hogy még – a szexualitás mellett – a halál sem tabu a szerző számára, még annak szemközt kacagása sem? Ez csak természetes. Aztán a történet végén a „csavar”? Arról nem mesélünk – csigázzuk csak tovább a leendő olvasót. Hogy őt is meglepetésként érje, ahogyan „bezár a bazár”.
Hernyák Zsóka jó érzékkel várta ki a megfelelő pillanatot, amikor első kötetével jelentkezett: mesteri munka született. Stílusokat, tabukat, határokat feszegető és túllépő. Művészetében ő sem félt túlszínezni a vonalat – mennyei ráérzéssel és mértékkel –, mint a még totyogó korban lévő Tanár Úr, amikor királyosdit játszván „meghúzta a határait a konyhától a nappaliig, hogy mindenki tudja, hova nem szabad belépnie soha. Meghúzta a határait, hogy tudja, honnan nem szabad kilépnie soha. Aztán áthúzta a határait. Aztán áthúzta a határáthúzásokat. Aztán áthúzta az áthúzott határáthúzásokat.”
