„Ahogy a bárpult tükrében megpillantottam magam a kéz alól vásárolt, alakra simuló, mélyen dekoltált DVF-ruhámban, nyúlbundában, vörös rúzzsal az ajkamon és a vékony cigarettát kissé modorosan eltartva, hát szakasztott úgy néztem ki, mint egy középkategóriás – nem a legolcsóbb, de még nem is megfizethetetlenül drága – kurtizán. Ez lehetett az átállási válság miatt is, még nem találtam, hol vezet a megáradt folyón át híd a szexi ringyótól a dögös MILF-ig.”
Ez a rövidke részlet meglehetősen kecsegtetőnek tűnik, nemde? Akár a magam szókimondó fajtájának női (író)alteregóját is felfedezhetném benne – ahogyan a regény fragmentumaiban valóban meg is találom ezt a hol lírikus, hol epikus mr. Hyde-énemet. Nincs hiány erőteljes képekben, eredeti hasonlatokban, talajba döngölő párbeszédekben pláne, a történet bonyolítása is meglehetősen agyas és csavaros – kicsit talán Závada Pálra emlékeztető –, és egyáltalán: a szerzőnek rendkívül kifinomult a stílusa, mesterien bánik szakmájának eszközeivel… első – és vélhetően egyszersmind utolsó – „találkozásunk” mégis merő kínlódásnak és gyötrelemnek bizonyult, duplájára növekedett ősz hajszálaim száma, mire a kurta regénykét végigolvastam. Egyszerűen csak nem nekem íródott volna? Nem hozzám szól, nincs számomra semmi mondanivalója?
Avagy az jelentheti a problémát, hogy az Egyformák vagytok két másik mű, a Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó valamiféle folytatása, ezért veszítettem el gyakran a szálat, azzal együtt pedig az érdeklődésemet is, és nagyjából a könyv negyedétől kezdve azért csukódott le a szemem cirka négyoldalanként? De hát a fülszövegben az áll, ez egy önmagában is megálló történet… Komolyan keresem az okokat – magamban a „hibát” mintegy –, hiszen ha a részleteket tekintem, szinte bárhol olvasok bele a kötetbe, az magában képes felkelteni az érdeklődésemet, van benne „kraft” úgymond… teljességében mégis totálisan érdektelennek és mesterkéltnek bizonyul számomra.
A sztori nagyon röviden: két középkorú, munkamániás, vagány és keveset kertelő nő beszélget a könyv lapjain (előbb egy lakásétterem luxusházibulijában, később egy romkocsmanegyedben, végül egy forgatáson); egy fejezet párbeszéd, egy fejezet múltidézés/kísértetjárás. Az egyikük egy „Angliából hazatért, szabadszájú könyvkiadói jogásznő”, Elza, a másikuk egy „filmforgatáson szakértő, labilis idegrendszerű történésznő”, Emília. A maguk módján mindketten a csömör és kiábrándultság jeleit mutatják, cinikusak és meghasonlottak, az álszentség és képmutatás ellen tüntetők (holott maguk is leginkább álszentnek és képmutatónak tűnnek). A fentebb említett történelmi film forgatásához, valamint az ekörül rajzó, magyar és külföldi, művészeti, tudományos és mecénás „elithez” mindkettőjüknek köze van; de valójában mindez a regényben kevés hangsúlyt kap. Sokkal inkább a múlt szálainak kibogozása – vagy inkább összekuszálása – áll középpontban. Ki kivel veszítette el, ki kibe volt először szerelmes, kinek miként alakult a családi élete, kinek hogyan ívelt kezdetben meredeken felfelé a szakmai karrierje, aztán azt kinek ki törte kettőbe stb., stb. – no meg a fent említett másik két Szécsi-műben szintén szereplő Bárdy család története is gyakran szóba kerül (mely témakör meglehetős homályban maradt előttem, mea culpa, de nem is tettem túl nagy erőfeszítéseket, hogy megpróbáljam azt átlátni, őszintén szólva nem keltette fel különösebben az érdeklődésemet).
A rovatot a magam számára amolyan olvasónaplóként fogom fel, nem kritikát írok, csak „élménybeszámolót”, távol áll tőlem a bántó szándék, és a véleményem csak egy a sok közül: ami pozitívat tudtam, azt elmondtam a regényről. Az elején még izgalmasnak tűnt a cinikus, ironikus hangvétel, frappánsnak tűntek a szerző hasonlatai is – utóbb viszont már jócskán erőltetettnek hatott mindkettő, nem kevésbé az itt-ott váratlanul beszúrt trágárság is. A hasonlatok cifra „szellemessége” a humorérzék (talán csak ideiglenes) hiányára engedett következtetni, a főhősök klimaxos, kapuzárási pánikban szenvedő, leginkább önsajnálattól, nemzeti kisebbrendűségi érzéstől sem mentes, óriási világfájdalma pedig egy idő után a legkevésbé sem tűnt hitelesnek. A 22. oldalnál járva még felvetettem magamban, hogy bár nagyon „csajos” ez a történet, azért talán érdemes belepillantani. Mert szórakoztató. Nos, továbbolvasva egyre gyakrabban ásítottam. Kezdetben az is felmerült még bennem, hogy mindez talán korrekt keresztmetszetét adja egy bizonyos társadalmi rétegnek, fővárosi körnek – amit én nem ismerek, és csak ezért nem értem, és nem tudom élvezni a leírtakat. Utóbb viszont egyre inkább kezdtem kétségbe vonni, a kifinomult stílus, az ügyes cselekménybonyolítás mögött van-e tartalom, vezet-e az egész bárhova. A második résztől kezdve pedig egyre bizonyosabbá vált számomra, hogy itt minden csupán kulissza az üres szexuális ábrándozáshoz és „filozofáláshoz”. „Aki szereti a cigifüstöt arcba fújó, kiégett, egzaltált alkoholista nőket, akikkel fiús dolgokról is lehet beszélgetni, annak minden pénzt megérek” – jellemzi magát egy helyütt Elza; nos, aki szeretni tud egy ízig-vérig valóban ilyen típusú regényhőst, annak minden pénzt megérhet ez a könyv.
Én mindenesetre senki kedvét – pláne a szerző rajongóiét! – nem szeretném elvenni tőle, de sajnos az a benyomásom, itt egy szakmáját egyébként tisztességesen mívelő író kötelességből és különösebb ihlet híján hozott össze egy regényt. Könnyen így járhat, aki ebből él. (Persze ez csak sejtés. De erős sejtés.)
