Húsevő papagájok fordítják fejtetőre egy városka csendes mindennapjait a közétkeztetőben kapott fejadagjuk feletti elégedetlenségükben; Nimiga és az új csaja anyaszült meztelenül kezdenek kártyavárat építeni a Lepkeszúnyog emlékmű előtt, akkora kedvet csinálva ezzel embertársaiknak, hogy egész pőre tömeg csatlakozik hozzájuk, így pirkadatra már húsz méter magasra tornyosul az építmény; egy szép napon Lőwy elhatározza, hogy felszámolja addigi unalmas életét, és megtanul repülni: kitartását váratlan siker koronázza, egyre több időt tölt a levegőben, végül pedig magába is szippantja őt a horizont; Vosala meglátogatja rég nem látott osztálytársát, s míg az teát főz neki a konyhában, hősünk azon frissiben elfogyaszt egy vitorláshalat az akváriumból, egy másikat pedig a zsebébe rejt; Prick egy zacskó színes legyet visz búcsúajándék gyanánt a könyvtárosnak, aki azt este tévézés közben el is fogyasztja, akár a mazsolát. Csak néhány találomra kiválasztott szituáció Döme Szabolcs különleges, időnként szürreális és meghökkentő történetei közül, melyek első kötetében olvashatóak. Szerzőjük a 2012 és 2015 között született novelláinak legjavát válogatta csokorba, melyek egymással nem összefüggő eseményeket mesélnek el ugyan, mindazonáltal néhány vándormotívum több helyütt is felbukkan, akár a szereplők, akár a környezet szintjén, és ez valahol mégis összekapcsolja őket.
…ám elsősorban a teljes kötetet átitató különleges hangulat. Mert ugyan „a szereplőket legtöbbször megszállottság, kényszeresség vezeti” – hogy a szerző szavait idézzem –, elsősorban mégsem a meghökkentés itt a legfontosabb, hanem a lelket gyönyörködtető belső csend, mely az olvasót azonnal magával ragadja. A hallgatás (és elhallgatás) a sorok között, mialatt a szerzővel együtt magad is eltöprengsz a mennyezetet bámulva – rendkívül kellemes tempó ez világunk (és irodalmunk) folyton nyüzsgő, izgága és rohanó mindennapjaiban… A felhő nevét megnyugtató oázisként éltem meg; különösen másodszori olvasásra, amikor már jobban oda tudsz figyelni a csendjére is. Úgy érzem, ez Döme Szabolcs írásainak legfőbb erénye, valamint a legváratlanabb helyeken felbukkanó egyszerű szépség meglátása és figyelemreméltóan pontos megfogalmazása. Akárcsak az aprólékosan kidolgozott részletek, a csodálatosan élethű párbeszédek, legyen szó egy kukoricamorzsolásról, vonatútról vagy egyszerű baráti társalgásról.
„Ő nem tehet arról, hogy megszületett, arról sem, hogy rabságba született, arról pedig végképp nem, hogy éppen az én istállómban látta meg a napvilágot… Milyen alapon tarthatnék fogva én egy másik teremtményt? Hiszen egyenlőek vagyunk az örvénylő létezés örök törvényei szerint” – érvel Hangya Tomesznek, miközben arra készülnek éppen, hogy a falu határában a keresztúton szabadon bocsássanak egy kisborjút. Hogy annak további sorsa mi lesz, az már nem érdekli Hangyát, úgy gondolja, nem rá tartozik. (Az állatokhoz való sajátos viszonyulás a történetek során egyébként külön tanulmányt érdemelne…) Döme szokatlan nevű hősei szinte mindannyian egyedi világlátású, különleges figurák, sokszor filozofikus hajlamú „fura pókok”, akiknek legtöbbször mintha nem lennének különösebb céljaik – máskor meg éppen hogy nagyon is „különösek”… – és főként nem sietnének sehová. (Hogy mi a tetteik mozgatórugója? Ritkán derül ki – és ez még tovább emeli az olvasás élvezetét, mert egyszer elgondolkodásra, máskor kacagásra késztet.) Mindenesetre öntörvényűek és mindenféle trendnek ellenállnak – akárcsak ez a csendes, szemlélődő, olykor elmélázó próza, mely formájában követi ugyan a klasszikus novellát, ugyanakkor rendkívül egyedi hangon szólal meg.
Döme Szabolcs pazarul kivitelezett, Turkál Anna szervesen illeszkedő rajzaival kiegészülő első kötetében – ha rendesen a sorok mögé tekintünk, láthatjuk – a maga módján idilli világot vetít elénk, melyben a minduntalan feltűnő, rendkívül változatos formákat mutató felhők is mintha az ideák szféráinak irányába mutatnának, ugyanakkor paravánként is feszülnének köztük és miköztünk. A szerző elvégezte munkáját – most rajtunk a sor, hogy széthasítsuk ezt a paravánt, ha akarjuk.
