Apronc koromban imádtam mindenféléből kuckót – amolyan menedéket – építeni, ahová békén visszavonulhattam a Nagyvilág zsivajától és nyüzsgésétől. Paplanból és párnákból pihepuha sátrat az ágyikóban, bodzafa ágaiból és lombjaiból kiskuckót a kerti méhes mögött, vályogból házikót a szénakazal takarásában... de szóba jöhetett bármi más, aminek négy fala és teteje elrejtett, és úgyszólván az anyaméh biztonságába ringatta kicsinyke lelkemet. Azután ezeket a titkos rejtekhelyeket be is népesítettem elképzelt vagy valós lakótársakkal. A későbbiekben ugyan színre léptek a műanyag állatok és katonák is, de az igazi kedvenceim nagyon sokáig a legkülönbözőbb „kacatok” maradtak: kukoricacsutkák, ágak, kavicsok, ringy-rongyokból eszkábált babák, ceruzacsonkok – és sorolhatnám vég nélkül. Neveket adtam nekik, tulajdonságokkal ruháztam fel őket, aztán fél napokat elsutyorogva kisregénnyi történeteket játszottam el vélük. Boldogság volt a képzelet végtelen univerzumában hosszasan elidőzni.
Boldogság ma is. Hiszem, hogy a kisgyermek fantáziája határtalan. És minél többet őrizünk meg belőle, annál felhőtlenebbé válhat a felnőttkorunk is. (Akik a legtöbbet képesek megőrizni eme kincsestárból, azokból válhatnak az igazi művészek, hiszen az ihlet, a szent imagináció gyökerei a gyermekkorból – és még az azelőttiből – táplálkoznak.) Ez többek között úgy sikerülhet, ha szüléink nem ültetnek bennünket másfél éves korunktól ama „buta doboz”, a televízió elé, hanem, teszem azt, meséket mesélnek vagy olvasnak fel nekünk rendszeresen. No meg hagynak bennünket a szoba sarkában, az asztal alatt vagy az udvar árnyas rejtekén elpusmogni, ahol mi magunkban folytatjuk a hallott történeteket, esetleg újakat találunk ki melléjük. Ilyen alkalmakkor a felhők fölé emelkedünk, a „Hihetetlen Mesék” országába, ahol mindig süt a nap, és csak nagy ritkán lep meg bennünket egy-egy futó zápor, ami csak még izgalmasabbá teszi a kalandokat.
Csík Mónika már számos köteten keresztül bizonyította, hogy a mai napig nem szakadt el a gyermeki fantázia csodaforrásától – s értem ezt nem csupán a gyerekverseket és meséket tartalmazó könyveire, hanem az úgynevezett felnőttirodalmi munkáira is. Költőként, figyelemre méltó, a kezdetektől egyedi hangú költőként indul, amit remekül tud kamatoztatni, írjon bár verset, novellát, lírai kisprózát vagy – mint esetünkben – meséskönyvet. És hogy ez utóbbit is épp olyan komolyan veszi – ha nem komolyabban –, mint az előbb felsoroltakat, azt az is bizonyítja, hogy a bemutatóin milyen remekül adja elő ezeket a színes gyöngyszemeket, azonnal az ujja köré csavarva óvodásokból vagy kisiskolásokból álló hallgatóságát. Bizony-bizony, rendre megtornáztatja az agytekervényeiket és a fantáziájukat, egyúttal remek példát is mutat a jelen lévő szülőknek, hogyan is kell ezt csinálni.
A Szekrénylakók aprócska, de furfangos és leleményes főhősei Kiscsutka, Alcsutka és Főcsutka, a három katonás almacsutka, a regényes múlttal büszkélkedő Kajlagomb, Büdi, a kallódó, használt fél pár zokni, Dugófej, a rejtvénykedvelő parafadugó, és nem utolsósorban a két falánk teremtmény: Rágcsa, a ruhamoly és Sipirc, a kisegér. A sors úgy hozta, hogy egy nem éppen rendszerető, óvodás korú testvérpár szekrényének mélyén laknak mindannyian, amiről csupán az avatatlan szemlélő gondolná, hogy unalmas ott az élet. Pompás kalandok esnek meg velük, úgy a szekrényfenéken, mint a kinti Nagyvilágban, ha időnként a Konyháig vagy az Éléskamráig elmerészkednek. Azóta meg, hogy a Hihetetlen Mesék Könyve is valahonnan közéjük pottyant, különösen izgalmasak a napjaik!
Mónika kiváló jellemeket épít fel, eredeti konfliktusokat és ezeket követő mindenkori összebékéléseket kreál ebben az iciri-piciri mikrovilágban. Karakterei életre kelnek, lélegeznek, és már önmaguktól működésbe hozzák saját kis univerzumukat, ám ráadásul még, Kanyó Janovics Erikának köszönhetően, remekül is lett illusztrálva ez a mutatós kis kötet. A képek szervesen épülnek a történetekbe, hogy a könyvet csak végiglapozni is élvezet „kicsinek” és „nagynak” egyaránt. Az pedig már csak hab a tortán, hogy CD-melléklet is jár hozzá! A Vajdasági Rádió és Televízió stúdiójában hangjáték formájában elkészítették mind a húsz mesét: Lénárd Róbert rendezésében, az Újvidéki Színház művészeinek közreműködésével, Bakos Árpád zenéjével, Perišić Dianna verséneklésével.
Pazar szórakozás gyermeknek és szülőnek egyaránt – magamnak pedig már csak azért is megérte végigolvasni, hogy a fentebbi emlékeket felidézte bennem.
