A magamfajta tollforgatónak, aki a szépirodalmat a maga kedvéért műveli, kenyérkereset gyanánt pedig, amolyan kompromisszumos megoldásként, az újságírói hivatást választotta, a publicisztikai műfajok jelentik a legnagyobb élvezetet és felüdülést a munkás hétköznapok közepette. Egy-egy esszé, tárca, jegyzet megírása éppen akkora kreativitást igényel, és olyan szabadságot is nyújt, mint, teszem azt, egy versé vagy novelláé. A műfaj lehetővé teszi a képzelet szárnyalását, a lírai futamok beiktatását ugyanúgy, mint rövid, epikus történetek felépítését, vagy a vaslogikával végigvitt kritikus fellépést. Tulajdonképpen átjárót képez az újságírás és a szépirodalom között – mely utóbbiban ugye „mindent szabad”. Nem utolsósorban pedig nem csupán szerzőjének nyújt élvezetet, hanem az igényes újságolvasó számára is felüdülést jelent a temérdek politikai, sporttal foglalkozó és egyéb napi aktualitású cikk között. És, amennyiben ügyesen művelik, aktualitását bizony soha nem veszíti el – a ma és a jövő számára egyaránt hordoz üzenetet.
Remek példa erre Sinkovits Péter nemrégiben napvilágot látott, Verkli című, válogatott tárcákat tartalmazó kötete. Lapunk hasábjairól is ismerősek lehetnek ezek az apró ékkövekként szikrázó műremekek, melyekkel rendre úgy járok az újság átlapozása közben, hogy ha egy mondatot elolvasok az elejéből, akkor azonnal magával ragad, és képtelen vagyok letenni: akár talpon állva is végigolvasom, még ha rohannom is kéne már a szerkesztőségből valamelyik „bevetésemre”. Hogy mi lehet a titka, honnan ez a varázslatos delej? Úgy vélem, a válasz igen egyszerű: Sinkovits írásai azt a „békebeli”, a magyar publicisztikában talán az előző századforduló idején legjellemzőbb stílust elevenítik fel, amikor e mára igencsak ellaposodó szakma művelői még hittek abban, hogy amit papírra vetnek, az legyen igényesen megrajzolt, érdekes, szórakoztató, bölcs gondolatokkal teli, értékes munka – lett légyen szó regényről, novelláról, versről, riportról vagy csupán zöldségpiaci hírekről… Nem azon törték a fejüket egyfolytában, hogy amit csinálnak, az olyan, mint a vízre írni, és hogy a produktumuk lapjai néhány nap elteltével a legjobb esetben is maximum a kerti budi deszkáján végzik. Tették a dolgukat, tehetségüktől telhetően a legjobban – aztán most keressünk csak rá az interneten például Ady valamelyik publicisztikájára: vajon van-e mondanivalója a mai ember számára is?…
Sinkovits méltó utóda ezeknek a hősöknek. Volt ő a Magyar Szónak főszerkesztője is, budapesti tudósítója is, mindig szorgalmasan végezte a munkáját – így, már csak „praktikus” okokból is, hosszú ideig választott műfajának a vers számított. Most meg, hogy néhány éve nyugdíjba vonult, már a harmadik regényét írja… Saját bevallása szerint Broch Vergilius halála című gigantikus regénye – mely egyébként csupa borzongató líra – „fordította” őt át a versből a prózába; de nyilván szerepet játszhatott itt azért a regényírás időigényes mivolta is. Egy-egy tárca viszont, saját tapasztalatom szerint legalábbis, szinte percek alatt papírra vethető, főképp, hogy az ember az ilyesmit már jó előre fejben (szívben vagy egyebütt) „megírja”, aztán csak hagynia kell magából kiáradni. (Nyilván nem véletlenül szól a kötetnyitó írás a szárnyalás igényéről, végső soron az ihletről.)
A Verkliben olvasható, rendkívül változatos témákat felsorakoztató tárcák is ilyen szívbéli kiáradások, melyeket egy lírai alkatú, nagy élettapasztalattal rendelkező művészember mély bölcsessége itat át. Szóljanak akár „kisemberekről”, a hétköznapok hőseiről vagy neves költő- és írótársak – olykor vidám, olykor keserédes – anekdotikus megidézéséről, rendkívül precíz, szinte filmszerű képsorokból állnak össze. Szerzőjük az élet apró szegmenseit jegyzi le módfelett érzékletesen és ízesen, mindenkoron megragadva a lényeget, az esszenciát (tömör műfajok esetében ez elengedhetetlen). A kötet első harmadában szereplő tárcák lírai kisnovelláknak is beillenek, a későbbiekben pedig egyre gyakoribbá válnak soraik közt az esszéisztikus, bölcseleti futamok. A fentieken túl számomra talán a lassúságuk számít a Verkli legnagyobb erényének, a ráérő, odafigyelő szemlélődés. A száguldó világ közepette a szerző úgy nyeri meg a versenyt – és olvasója szívét –, hogy egy helyben áll, csendben fülel, majd közvetíti felénk, amit a káprázaton túli, valós Univerzum suttogásából érzékeny receptoraival felfogott. Talán a legfontosabb művészi feladat – maximálisan teljesítve.
