Minden alkalommal, ha erősen történetcentrikus prózát olvasok kortárs szerzőtől, óhatatlanul eszembe jutnak Borges gondolatai, amikor az egyik előadásában arról értekezik, mára a „magasabbrendű” szépirodalomban úgyszólván teljesen megfeledkeztek a történetről mint olyanról, és csupán a krimiírók őrizték azt meg munkáikban. Borges persze picit túloz, de mindenképpen rendkívül fontos a megállapítása, és kétségkívül jelentős is a nagy hatású argentin író – és úgy általában a latin-amerikai szerzők – szerepe abban, hogy ez a trend lassanként megváltozni látszik: a posztmodern elcsitultával a történet, a sztori visszanyeri méltó helyét irodalmainkban.
Jorge Luis bizonyára azért említi csupán a krimit, mert ő ezt a műfajt kedvelte – ugyanakkor nyugodtan ide sorolhatjuk még a horrort, a thrillert, a sci-fit, a fantasyt, és úgy általában az úgynevezett „peremműfajokat”, amelyekben elsődleges szerep jut a remek, fantáziadús, sodró lendületű sztorinak, miközben számos szerzőjük – kapásból említhetem például Kinget, Martint vagy K. Le Guint – szépirodalmi igénnyel forgatja tollát, melynek nyomán valóságos kis remekművek születnek. A „másik oldalról” pedig megemlíthetjük teszem azt Ecót vagy Viant, akik tágabb értelemben szintén krimiket írtak – és igazából, már ha érdekel bennünket az olvasó is, mindig is ez működött a legjobban; elég, ha csak A Karamazov testvérekre gondolunk. Amikor ponyva és szépirodalom közelítenek egymáshoz, táplálkoznak a másikból – míg a végén belátjuk, nem létezik alacsonyabb vagy magasabb rendű műfaj. Jó könyv van meg rossz könyv. Művészet és „művészkedés”.
Elnézést a hosszú bevezetőért, de mindez közvetlenül kapcsolódik Centauri regényéhez: mely elsöprő lendületű, lenyűgöző nyelvi bravúrral megírt, valóban letehetetlen olvasmány. Családregény? Fejlődésregény? Road movie? Krimi? Akció? Thriller? Mindez együtt – rendkívül eklektikus alkotás –, ami végeredményként kap valami plusz töltetet. Ha tehetem, egyetlen szuszra végigolvasom. Így sem tartott tovább három nekifekvésnél.
Csak néhány mondat a történetről (olvasd el; ha szereted az ilyet, nem fogsz csalódni). Dan Coolbirth hirtelen magára marad kaliforniai otthonában: anyja otthagyja a családot, nagybátyja leugrik a Golden Gate-ről, apja, nagynénje rákban meghalnak... nője nincs, és még a feje lágya sem kezdett benőni ennek a huszonéves fiatalembernek. Egy ideig online munkából tengődik, de amikor a családi adósságok okán összeomlik anyagilag, kénytelen lépni, végre önállóan dönteni, maradni vagy továbbállni – egyszóval elkezdeni élni. Kettős gyilkossággal kezdi: nem rossz indítás! Irány tehát Észak, Montana hegyei, ahol az egyik távoli ős házikója vár rá. És persze számtalan kaland.
A történet persze – különösen a kötet első kétharmadában – nem lineárisan halad. Miközben oda-vissza ugrálunk az időben, apránként felgöngyölődnek a családi szálak, sok szó esik Jack Londonról és a lobotómiáról, balesetekről, merényletekről és persze kocsmázásokról is szép számmal. Eközben mutatkozik meg Centauri egyik fő erőssége is, a jellemábrázolás. Hús-vér karaktereket rajzol fel néhány ecsetvonással, ráadásul még a legrövidebb időre megjelenő mellékszereplők esetében is, a családtagokról már nem is beszélve. Az utóbbiak története egy-egy külön kis regény a regényen belül. Közben a jégvágó mindvégig lesben áll, tavak jegére, emberi koponyákra – az olvasóéra is.
Vajon mi lehet a titka ennek az álnéven alkotó, széles kalapkarima alá rejtőző magyar szerzőnek? Véleményem szerint elsősorban az, hogy végtelenül élvezi az írást, valósággal lubickol az alkotás gyönyörében – ami aztán olvasóira is óhatatlanul átragad. Művét legtöbb helyen „amerikai nagyregényként” aposztrofálják, és valóban: a család leírásával foglalkozó részekben engem is a nagy észak-amerikai kedvenceimre emlélkeztet, Updike-ra, John Irvingre, William Whartonra például, amikor pedig a montanai részeknél realizmusát némi „mágiával” fűszerezi, akkor a dél-amerikaiakra, Llosára, Márquezre, teszem azt. Ugyanakkor feltehetően a magyar kortársakból is merít, Krasznahorkai, Cserna-Szabó, Kubiszyn is gyakorta eszembe jut olvasás közben... És bevallom, el is játszom a gondolattal... Műveiket tekintve Homérosz és Shakespeare esetében is hidegen hagy, ki volt a szerző, viszont játéknak nem rossz egy-egy ilyen irodalomtörténeti nyomozás. Centauri, műveltségénél és nyelvi leleményénél fogva, bármelyik lehetne a felsoroltak közül; az meg, hogy 2016 óta néhány fellépés erejéig mégis megjelent a nyilvánosság előtt? Lehetett az egy ügyes dublőr is. Olykor még arra is gyanakszom olvasás közben, hogy nem egyetlen szerző áll a mű mögött. Mert néha például mérget vennék rá, hogy épp nő vet papírra „férfias” sorokat, máskor meg fordítva... mindegy. Játék. És többek között ez is rendkívül izgalmas. Centauri csinál, amit csinál, lényeg, hogy azt módfelett érdekfeszítően műveli. Trendekkel, ilyen-olyan elvárásokkal nem törődve, felhőtlenül játszik a szavakkal, a résztörténetekkel és még veled is, kedves olvasó. Teszi ezt rendkívül üdén, szórakoztatóan, ugyanakkor elgondolkodtatóan. Ha a művészet tényleg a valóság áttételes ábrázolása szeretne lenni, akkor ebben az eleven munkában kétségkívül elérte célját.
