(Gobby Fehér Gyula: Mintha más írta volna – Forum, 2018, 260 oldal)
„Mintha az egész életem mással történt volna. (...) Mintha más írta volna ezeket a történeteket. Én csak szájtátva bámulom mindazt, ami történt, s közben múlik körülöttem az élet, szerencsére unatkozni nincs idő, mert újabb történet kezdődik, valaki azt is majd megírja, mintha maguktól születnének ezek az esetek, s magától alakulna könyvvé a róluk szóló szöveg” – vallja munkáiról a kötet fülszövegében Gobby Fehér Gyula.
Számos művész érzi ugyanezt, amikor visszatekint egy-egy munkájára, vagy akár teljes életművére. Mert alkotás közben egyszerre szemléli kívülről és belülről önmagát, témáját és a világ őt foglalkoztató részét, aztán folyamatában is rá-rácsodálkozik erre a különleges univerzumra – ám ez az érzés kétségkívül akkor válik teljessé, amikor a mű elkészül, mintegy leválik alkotójáról. Mert a szerző ilyenkor már teljesen kívülről – ideális esetben objektíven – veszi szemügyre munkáját. És rádöbben önmaga médium voltára, hogy miközben alkotott, mintha valaki más mozgatta volna kezét, gondolatait, érzelmeit és érzékeit. Az ihletettség különleges állapot, múzsák és más felső entitások zsongják körül az embert, miközben ő lázasan rója sorait, vonja ecsetét a vásznon, pengeti húrjait. Lázas létállapot, valóban – de enélkül hiteles alkotás nem születhet. Teremtés ez, melynek a művész (tudós etc.) csupán egyik közbülső – bár kétségkívül az egyik legfontosabb – szereplője. (A végső pedig a befogadó, akin keresztül az alkotás végső soron megszületik, és akinek ebből fakadó érzései és gondolatai a szikrát kibocsátó Első Alkotó felé visszatükröződnek. A kör bezárul. Egy leheletnyivel ismét több lesz a teremtett Világ.)
Gobby Fehér Gyula válogatott novelláit nagy-nagy élvezettel habzsoltam – hiszen az a teljesség és hitelesség, amiről fentebb szóltam, abszolút jellemzi az ő írásait is. Úgy érzem azonban, ezúttal nem tisztem méltatni kisprózai életművét – már csak a terjedelmi korlátok okán sem –, meg hát nyilván nem is kell bemutatnom őt az olvasónak (aki ráadásul talán jobban is ismeri a teljes opust nálamnál). Szóljunk inkább néhány szót a Mester, Fekete J. József mesteri válogatásáról, ezáltal bemutatva ezt a – Horvát Lívia illusztrációinak köszönhetően külcsínében is – remek kötetet.
A könyv az idén 75 éves szerző 55 éves novellatermése nyolc kötetének darabjaiból áll össze. Elrontott csodák (1965), Másokat hívó hang (1979), Testek és álmok (1984), Armánd gróf halála és más történetek (1985), Tekergők (1996), A tűz közepéből (2001), Meglepnek más arcok (2004), Táncoló lavina – avagy 33 rácsodálkozás (2006). Az eddigi életmű elbeszéléseinek mintegy tíz százaléka került be a Mintha más írta volna című kötetbe – nem lehetett hát egyszerű reprezentatív keresztmetszetet nyújtani ebből a bőségből. Ám bátran kijelenthetjük, hogy Fekete J. – a vajdasági irodalomnak, így Gobby Fehér munkásságának is avatott ismerője – nem csupán mesteri, de egyenesen ihletett munkát végzett. Az avatatlan olvasó talán észre sem veszi, hogy válogatáskötetről van szó, olyannyira egymásba simulnak a kiadványban szereplő írások. Pedig Fekete nem feltétlenül kronológiai sorrendben helyezte őket egymás után – abban nem lett volna semmi kihívás –; a bravúr abban rejlik, hogy a hangulatukban és témájukban rokon elbeszéléseket csoportosította öt ciklusba, ráadásul olyan novellacímeket választott e fejezetek címéül, melyek szintén pazar módon prezentálják azok hangulatát. A végeredmény káprázatos.
Gobby Fehér életművének ismerői sem fognak csalódni, hiszen a kötet gyönyörűen végigkalauzolja az olvasót a korai szürrealisztikus, borongós hangulatú, kafkai – később hrabali – hatásokat mutató elbeszélésektől a későbbi, egyre realisztikusabb, keserédes, sokszor egyenesen kacagtató darabokon keresztül a kései, mind társadalom-kritikusabb írásokig. Kötelező olvasmány mindenkinek, aki szereti a hiteles, lényegre tapintó, elgondolkodtatva szórakoztató míves prózát.
