„Amikor egy reggel K. József nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta az egész családját. Ha munkáról volt szó, K. József nem ismert se istent, se embert, se szabadnapot, ezért aztán azon a szomorú vasárnapon, miután nyugtalan álmából felébredt, azonnal gyilkolni kezdett. Máshoz nem is nagyon értett, mert amúgy rovarirtóként kereste a kenyerét. Az egyáltalán nem érdekelte, hogy a felesége éppen reggelit készít, összetekerte a tegnapi újságot, és már verte is szét a fejét, vérben úszott az egész konyha. A gyerekek még aludtak, amikor K. József lemészárolta őket, mert egy ilyen apróság miatt nem akarta megzavarni az álmukat.”
(K. József csak a munkáját végezte)
Ezzel indítja Ferdinánd Zoltán a Bada Dada Alapítvány MERSZ Könyvek sorozatának hatodik darabját, melyről Para-Kovács Imre azt írja, „annyira sem gyermekbarát, mint egy abortuszklinika”. A kiadvány tulajdonképpen egy pazar négykezes, amelyben Nagy M. Hedvig különleges művészfotóihoz Ferdinánd írt egy-egy – szintén különlegesen ihletett – kisprózát. De nem is lényeges, „a tyúk vagy a tojás” volt-e előbb; abszolút mellérendelés áll fenn fényképek és szövegek között, szerves egészet alkotnak, s noha külön-külön is izgalmasak lehetnek, együttesen hozzák létre az Egészet, hiszen kölcsönhatásuknak köszönhetően új dimenziót nyernek.
Ha magasba vesző csigalépcső, akkor lajtorja, ha lajtorja, akkor Jákob, birkózás, csípőficam – ez éppenséggel az én esetem egy művészfotóval, de a tárgyalt kötet is bizonyítja, hogy nem csupán az én módszerem. Nagyon közel áll hozzám ez a műfaj, imádom csinálni, amikor egy-egy képet nézegetve egyszerre csak megszületik az Ötlet, a vizuális alkotás elkezd hozzám beszélni, felfedi belső valóját – és innen már az ihletre, a szárnyaló fantáziára bízom, hogy megszülessen a szöveg. A kötet legelején azonnal megéreztem a „rokoni szálakat” az íróval: adott egy fotó, melyen különböző elhullott rovarok szerepelnek (lecsavart lámpaburában?), erről beugrik Kafka novellahőse, majd Burroughs regényfigurája – és már indulhat is a kaland! Nagy M. témái pedig igen hálásak ebből a szempontból (is), hiszen fotóin előszeretettel szerepeltet halálra ítélt, kidobásra szánt hétköznapi tárgyakat – túlélést biztosítva számukra mintegy –, patológiai fényképész korában egy életre elegendő ihletet gyűjthetett a bomlás, az elmúlás témaköréből. Ferdinánd ezekhez a munkákhoz egyszerű nyelvezetű, szókimondó, olvasmányos, mégis furfangos, legtöbbször groteszk és – nem utolsósorban – igencsak kacagtató „félperceseket” alkotott. Hősei hétköznapi figurák, akik hirtelen rendkívül abszurd helyzetekben találják magukat. A végeredmény lenyűgöző művészi párbeszéd.
Avantgárd? Nem tudom. Talán inkább „undorgrund”... És persze, mint minden igazán jó alkotás esetében, felesleges is kategorizálgatni, de mivel Ferdinánd életrajzában afelett kesereg, hogy obszcén punkoperettek sajnos nincsenek, hát én ezennel megcáfolom őt: bizony hogy vannak! A Feles is egy ilyen. Többek között.
Ez a könyv egyébként mindössze száz, kézzel számozott és a szerzők által aláírt példányban készült – melyek közül a 92. sorszámot viselőnek én vagyok a büszke tulajdonosa; hálás köszönet érte ezúton is! Azt mondjuk nem tudom, vajon az illetékesektől ki lehet-e könyörögni némi utánnyomást – hiszen az alacsony példányszám nyilván még értékesebbé és exkluzívabbá teszi ezt az egyébként is becses kiadványt –, mindazonáltal az igazi ínyencek számára mindenképpen azt javaslom, tegyenek egy próbát. Garantálom, hogy nem fogják megbánni, ha sikerül beszerezniük a Felest... Zamatos, mint a legfinomabb bodzapárlat.
