„Hiszünk akár abban is, hogy ha rosszul viselkedünk, egy következő életben csörgőkígyóként születünk újjá. Több ezer év alatt több ezer válasszal álltunk elő, és még most is gyártjuk őket, megállás nélkül. Mert szívesebben élünk egy irracionális világban, amelynek értelme és célja van, mint egy racionális világban, amelynek nincsen. És lényegében erről szól a kísérletünk – zárta le Hürlimann. – Tanúi lehetünk, ahogy magas társadalmi státuszú, racionális emberek megpróbálnak logikusan gondolkodni, és mégis a legképtelenebb hiedelmeket hozzák létre. Mert még a legképtelenebb magyarázat sem hangzik annyira abszurdnak, mint hogy az egész kísérlet tulajdonképpen nem is szól semmiről: senkinek nincs benne helye, szerepe, feladata.”
Az 1992-es születésű Fehér Boldizsár első regényének cselekménye egy különleges emberkísérlet körül forog, amit két Nobel-díjas tudós – a „jóléti közgazdaságtan” elkötelezettjei – végeznek egy párizsi luxushotel vendégein és alkalmazottain. Közlik velük, hogy az elkövetkező napokban kísérlet alanyai lesznek, ám azt is, hogy erről semmi továbbit nem árulhatnak el – ezt követően pedig nem tesznek az ég világon semmi, csupán megfigyelik, ki milyen „jeleket” vél felfedezni a teljesen átlagosan telő órák és napok folyamán.
Az elbeszélő főhős álnéven jelentkezik be a hotelbe: ugyanis Magyarország teljes rendőri apparátusa őt üldözi mint csaló szélhámost, több ezer ember tönkretevőjét. A fiatalembernek ugyanis váratlanul egy gigászi multivállalat – és ezzel tetemes vagyon – csöppent az ölébe azáltal, hogy biológiai apja – akinek létezéséről addig fogalma sem volt – meghal, és mindent a fiára hagy. A fiúnak viszont, aki alapvetően semmihez sem ért, fogalma sincs, hogyan lehet egy ekkora konszernt elirányítani, ezért az ahhoz tartozó cégek ügyeit továbbra is az azokat irányító szakemberekre bízza, azzal a felszólítással, hogy „csak így tovább” – s innen kezdve a maga nemtörődöm módján élvezi a vagyont. A cégvezetők pedig mi mást tehetnének egy ilyen parancs hallatán? Lopnak tovább szemérmetlenül. A kútra járó korsó viszont egyszer csak eltörik, letartóztatják az egész bandát, hősünknek pedig csak az utolsó pillanatban sikerül kicsúsznia a hatóság karmai közül.
A hotelben azután a tudósok őt használják kontrollszemélynek, azaz elárulják neki, miből áll az egész kísérlet, hogy összevethessék az ő viselkedését a többiekével. Be is indulnak a reakciók: egyik csoport úgy véli, őket szemelték ki az univerzum távoli bolygóinak betelepítésére, mások a „boldogok szigetére” készülődnek, a svájci helyettes nagykövet kémjátszmára gyanakszik és így tovább. A főhős eleinte csak sodródik – ahogyan egész életében tette –, ám egy idő után megpróbálja kezébe venni az irányítást. Ha másét nem is, legalább a maga sorsáét. Mert nem viselkedhet úgy egy életen át, mint a tenyerét a szemére tapasztó majom. És ideje már lassan felelősséget is vállalnia döntéseiért.
A regény alapötlete, szerkezeti felépítése kiváló. Több idősíkkal variál – ezek a hotelbeli események, az azt megelőző időszak, mely tulajdonképpen a főhős egész életét elmeséli, illetve a jelen pillanat, amikor, miután hazatérve megírta a teljes történetet, a rendőrségre vár: ugyanis, vállalva cselekedeteinek következményeit, feladta magát. Szerkezetileg tehát leginkább filmekre, nevezetesen akcióvígjátékokra, illetve detektívregényekre hajaz a Vak majom. Ergo roppant szórakoztató – egy ideig.
A startnál még kafkai hangulatot is érezni vélek benne, annak abszurd és fekete humorával egyetemben; a kafkai mélységtől persze fényévekre van. Sokkal lezserebb. Utóbb helleri „22-es csavarok” is felfedezhetőek, távolról felsejlenek rejtői, valamint Douglas Adams-i sziporkák – hogy egy idő után inkább Leslie L. Lawrence stílusa tolakodjon előtérbe. A lezserség egyre inkább pongyolaságba csap át, az ötletek is kifogyni látszanak, és amikor a végére az olvasó várna egy orbitális csavart, legalább is egy nagy „bummot” – mivel ezt próbálja sejtetni a szerző –, végül csupán a „vállalnunk kell a felelősséget tetteinkért” számtalanszor szájába rágott közhelyet kapja „slussz poénként”.
Az egész munkában talán az a legbosszantóbb, amikor közismert mitológiai és irodalmi történetekre való utalásokat – Sziszüphosz, Krőzus, Narkisszosz etc. – magyaráz meg, rág szájba számos helyen. Fehér valószínűleg a maga generációját és az annál fiatalabbakat célozta meg elsősorban – de hát akkor sem illene lenézni, alábecsülni az olvasót, tartozzon bármelyik generációhoz.
Nagy élvezettel kezdtem el olvasni ezt a kisregényt, aztán amikor – nagyjából a fele táján – hanyatlani kezdett, erősen szurkoltam a következő „hullámhegyért”, de sajnálatos módon ez nem érkezett el. Egészében véve sajnos az az összbenyomásom, hogy a Vak Majom túlságosan is habkönnyű, meglehetősen demagóg és cseppet éretlen (férc)munka (a fentebb emlegetett pozitívumok ellenére). Talán nem ártott volna még egy ideig a fiókban „érlelni”, aztán még jócskán dolgozni rajta. Vagy sokkal inkább ott hagyni, és aztán a második regénnyel előrukkolni. Hogy a majom ne maradjon fél szemére vak. Mert ujjgyakorlatnak éppenséggel ez sem rossz. Fehér Boldizsár pedig íróként nem menthetetlen. Sőt.
