„– Úgy hűlt ki a szerelmünk lépésről lépésre, mint napfogyatkozáskor a föld és a levegő” – olvashatjuk a Nő naplójegyzetszerű vallomásában.
„Ki ez az idegen nő a hátam mögött?” – kérdi hökkenten önmagától egy alkalommal a Férfi, miközben befekszik felesége mellé az ágyba.
Mi mindennek kell történnie egy kapcsolatban/házasságban, mennyi fájdalom, meg nem értés, bántás, közöny halmozódik fel, mire a nő és a férfi a fentihez hasonló gondolatokat fogalmaz meg? Hogyan kopik el a szeretet, hogyan párolog el, hűl ki a ragaszkodás melege? Feléleszthető-e újra? Hogyan hat ki a gyermekkori trauma valaki felnőttkori párkapcsolatára? Kínzó, gyötrő kérdések fogalmazódnak meg az olvasóban Szentmártoni János költő első kisregényének, a Szomjúságnak az olvasása közben. Annak, aki már valaha is legalább egy kapcsolatában eljutott eddig, óhatatlanul saját esete jut eszébe, önkéntelenül is összehasonlítgat, párhuzamot von a két történet között. Az pedig, akit megkímélt a sors attól, hogy megélje egy kapcsolat kihűlését, kiüresedését, minden bizonnyal önvizsgálatot végez, felmerül benne, neki van-e aggodalomra oka.
Szentmártoni János kisregényében nincs vezeték és keresztnevük a főszereplőknek: sem a Fiúnak, később Férfinak, sem a Lánynak, az idő múlásával Nőnek, sem a szüleik generációjához tartozó, hetvenéves írónak, aki a történetüket megosztja az olvasóval. Ő a kisregény narrátora. Ezt a bestseller-szerzőt keresi fel a Nő, hogy egy kopott sporttáskányi levél, sms-másolat, naplóbejegyzés segítségével írja meg a történetüket, azzal a balga reménnyel, hogy évekkel ezelőtt eltűnt férje, a költő, ha elolvassa a könyvet, jelentkezik, pontosabban: visszatér hozzá és lányukhoz. Az író, akinek – saját megfogalmazása szerint – eddig a legtöbbször üresfejű hírességek, a pillanat császárainak botrányos vagy épp szentimentális történeteiben kellett könyékig vájkálnia, kötélnek áll. Habár végre a saját történetét szeretné megírni, az igéző szemű asszony kedvéért sutba dobja ezt az álmát, és helyette inkább a Nő és a Férfi történetét veti papírra. Mégpedig golyóstollal, papírra, ahogyan azt a Kiadó negyven év körüli vezetője a fejéhez is vágja. A Mestertől – mondja – bármit, bármikor megjelentetnek, hiszen rengeteg profitot hoztak a konyhájukra eddigi sikerkönyvei, de ezt nem fogja kiadni, ennek a történetnek nem lenne piaca. Az emberek többsége nem olyan könyvre vágyik, ami beledöngöli az arcukat a saját nyomorúságukba – érvel. Az sem hatja meg különösképpen, hogy a kézirat hősei nagyjából egykorúak vele. Indulatos vitájuk – két generáció érveinek ütköztetése – olyan, mintha két egymás melletti akváriumból egy-egy hal próbálna párbeszédet folytatni. Más társadalmi, politikai környezetben, kulturális miliőben szocializálódtak, mások az élettapasztalataik, máshogy tekintenek erre az „új világra”. A negyven év körüliek nemzedéke megsínylette a rendszerváltást, és ahogyan a regényben olvashatjuk, amikor ez a változás zajlott, már nem voltak eléggé gyerekek, de még nem nem voltak elég erősek és érettek ahhoz, hogy beleszóljanak a dolgok menetébe.
„Csak lázadtunk, mint mindenki ebben a korban. És mire a lázadás kényszere alábbhagyott, már nagyon sokan elhullottak a vártán. Vannak persze sikeresek köztünk, hisz nem mindenki morzsolódott fel. De hátrányból indultunk, ezt el kell ismerned” – magyarázta indulatosan a fiatalabb férfi az apja generációjához tartozó idősebbnek. Nem véletlen, hogy e generációból annyian nem találják a helyüket, és kitalálták – megfogalmazása szerint – „ezt az ótvar” szingliséget, és az sem véletlen, hogy jelentős hányaduk nem hisz a családban.
Egy kisregény, amely napokig nem hagyja békén az embert. Vissza-visszatér a felvetett kérdésekre, sőt újabbakkal szembesíti önmagát az olvasó. De hát végső soron nem ez az irodalom célja, nem ezért születik az irodalmi alkotás?
