1956. október 26-án Magyarország számos vidéki városában sortüzek dördültek. Több százan, köztük tizenéves fiatalok is, halálos lövést kaptak, több ezer embert megsebesítettek a golyók, a tömeg közé dobott kézigránátok. Reisinger Attila Hegyeshalmon élő író mindössze tízéves volt a forradalom idején, amikor a közeli városban, Mosonmagyaróváron a határőrök a felvonuló tömegbe lőttek. Most – egy kötetben közreadott – két kisregényében négy szemszögből ismerhetjük meg az akkor történteket. Ő az első kisregényben a Fiú, aki már a forradalom előtt a saját bőrén megtapasztalta, ott az osztrák–magyar határsávban mennyire elzárt világban, leszűkült mozgástérben, fojtogató légkörben élnek. A forradalom kitöréséről a felnőttektől hallott, illetve olvasgatta a röpcédulákon a „Többpártrendszert”, „Nagy Imrét a kormányba”, „Ruszkik haza” feliratokat. A mosonmagyaróvári sortűznek nem volt közvetlen részese, az események után nagyapjával biciklin érkezett a helyszínre, de még 60 év múlva is élénken él emlékezetében a vérrel átitatott tér látványa, a néma rettenet szörnyű érzése. Nagyanyja néhány nap múlva kimondott szavait is mind a mai napig pontosan tudja idézni: „Erre a mészárlásra nem Mosonmagyaróváron adtak parancsot. Aki ilyet tesz, az mögött nagy hatalom áll. Meglátjátok, az oroszok le fogják verni a forradalmat.” Néhány nap múlva megérkeztek az orosz tankok. Nagyapjával nézték a T-34-eseket. Az egyik orosz kiskatona odaszólította a nagyapát, valamit tudakolt tőle. A kisfiú izgatottan tudakolta, mit kérdezett. „Azt akarta tudni, hogy merre van Szuez. Mondtam neki, hogy ez Magyarország. És Szuez messze van”– válaszolta az idős férfi.
A kisregény másik elbeszélője Ágnes, a fiatal munkáslány, aki lelkesen énekelte a vonuló tömeggel a Kossuth-nótát, a Szózatot. Nagyon súlyosan megsebesült a sortűzben, sokáig küzdöttek a kórházban az életéért. Édesapjától hallotta később a történteket: a vérengzés után a laktanyába benyomult a feldühödött tömeg, a parancsnok elmenekült, és az elkeseredett emberek, akiknek fiait, testvéreit, szomszédaik életét oltották ki a golyók, a tömeg közé dobott kézigránátok, három ottmaradt tiszten álltak véres bosszút. A világsajtóban nem a halottak, sebesültek tömegéről jelent meg fotó, hanem a felakasztott tisztről. Negyvennégy évvel később, 1990-ben, amikor megkezdődött a Győri Katonai Bíróságon a sortűzper, Dudás István, a laktanya volt parancsnoka és a három géppuskás is megjelent, de ott voltak a sortűz túlélői, az áldozatok hozzátartozói közül is sokan, akik tanúként szerepeltek. A feszes szövésű kisregénynek több drámai csúcspontja van, egyik kétségkívül az, amikor Ágnes – aki bátyját veszítette el a sortűzben – a megbánás nyomait keresi a volt parancsnok arcán, ám ennek semmi jelét nem tapasztalja, sőt az egykori tiszt ki is jelentette, nem érzi magát bűnösnek. Ágnest a tárgyalás után hideg zuhanyként érte, amikor a volt túlélők, az áldozatok családtagjainak ügyvédje elévülést emlegetett, bizonyítékok hiányáról beszélt, meg arról, hogy jogszabályváltozásra is szükség lesz. A sortűz egyik volt sebesültje viszont legalább azt elégtételként élhette meg, hogy szemébe mondhatta Dudás századosnak, hogy gyilkos.
A kisregény egy másik fejezetében a Professzor története elevenedik meg, aki egyetemista társaival együtt vett részt a mosonmagyaróvári tüntetésben, a csodával határos módon élte túl a sortűzben kapott találatot, és a forradalom leverését követő bosszút, hisz a pufajkások járták a falvakat, összeszedték azokat, akik részt vettek a népfölkelésben, sőt még a kórházból is elhurcolták azokat, akiket lőtt sebbel kezeltek. Amikor a kommunizmus összeomlott, ő avathatta fel a megölt egykori egyetemista társainak állított emlékművet.
A kötetben szereplő másik kisregény, a Sötét falevelek – 1956 egy alig 16 esztendős ipari tanuló, Kardos Miklós utolsó két napját, haldoklását, halálát mutatja be. Itt a líra is megjelenik a történetleírásban. Miklós Ágiba, egy gimnazista lányba szerelmes, izgatottan vásárolja neki a könyvesboltban a verseskötetet, amelyet nincs alkalma átadni neki, a karcsú kis könyvet később a fiú holtteste mellett katonacsizmák tiporják össze. Miklós tulajdonképpen látja az intő jeleket, a szabadság leheletétől euforikus tömeget alattomosan figyelő két civil ruhás tisztet, de nem ismeri fel a reális veszélyt, hisz a tömeg minden sötét erőt legyőző erejében, úgyhogy meg sem fordul a fejében, hogy másnap távol maradhatna a békés felvonulásról, amelynek a véres, tragikus sortűz vet véget. E kisregényben Dudás századosnak a sortüzet megelőző óráinak is tanúi lehetünk. Az őt civilben felkereső alezredes ellentmondást nem tűrő módon megparancsolja neki a tömegbe lövetést, amely majd kiváltja az elkeseredett tömeg véres reakcióját: „A szovjetek a politikai döntést meghozták. Záhonynál hadosztályok állnak. De nem rohanhatják le az országot. Ami az utcán történt eddig, nem elég a gépezet megindításához… Hadd lássa a világ, hogy a bevonuló Szovjetunió nem agresszor, hanem véget vet az öldöklésnek, és nem tesz mást, csak elfojtja Európa közepén a polgárháború tűzvészét. Ezért most nekünk áldozatot kell hoznunk…” Dudás századosnak persze eszébe jutottak azok a tisztek, akiknek a közelmúltban egyik napról a másikra nyomuk veszett, és azok is, akik közülük családostól tűntek el, de elsősorban nem a félelem, sokkal inkább a kötelességtudat volt az, ami miatt gondolkodás nélkül vállalta, teljesíti a parancsot. Az író a tűzparancsot kiadó Dudás százados esetében távolságtartó, ám Miklóssal – aki a sortűz után a laktanya istállójában vérzett el a lőtt sebtől – azokban az utolsó végzetes órákban, a fiú utolsó leheletéig szinte együtt lélegzik. A 16 éves Miklós haldoklásának lírai leírása sem oldja fel teljesen a tragédiát, a 60 éve történtek rettenetét, és ez a kisregény egyik erőssége.
