Az, hogy ki Desiré, nem igényel különösebb magyarázatot, a legcsekélyebb irodalmi jártassággal rendelkező ember is tudja, Kosztolányi Dezsőről van szó. No, de ki a regényben a narrátor szerepére vállalkozó Nicolas? Az, a hű cimbora, aki oly otthonosan jár-kel Desiré életében, életének helyszínein? Akivel együtt járják a budapesti éjszakát, együtt játszották „halálos játékaikat”, csavarognak Olaszországban, aki vele együtt aggódik Józsiért (Csáth Géza), amikor már rabtartóként szorítja markában a morfium? Ki az Nicolas, aki még párizsi nászútján is együtt van Kosztolányival és Harmos Ilonával? Akinek Velence, Firenze utcáit járva is egyre sok éve, 51 éves korában elhunyt barátja jár az eszében, és annak talán utolsó szavai: Tedd, hogy éljek? Ő Nicolas Sztravrogin, Dosztojevszkij Ördögök című regényének démoni figurája, akit Arany Zsuzsanna remekül „összepárosít” Desirével, és saját élettörténettel ajándékoz meg.
– Dekadens élményekre vágytunk. Azt hittük, közelebb jutunk a nagy titokhoz, a halálhoz és a pokolhoz. De ezzel a kacérkodással csak szorongásainkat akartuk lehazudni – mondja egy helyütt Nicolas. Úgy érzi, sikerült megidézniük a valódi Gonoszt, és akkor, a századelő Budapestjén, egyetemistaként, ifjú íróként még azt gondolták, nincs más tétje, csak a művészetben. Kosztolányi mindent meg akart élni, közelebb akart jutni a bennünk lakó jóhoz és rosszhoz, mennyhez és pokolhoz, beleépíteni mindezt irodalmi műveibe, feljegyzéseibe.
– Nem tudom, melyik a szörnyűbb. Megélni és elveszíteni, vagy mg nem élni, és nem tudni, miről maradtál le. Mindkettő szörnyű, gondolj csak bele – mondja barátjának Desiré. Nicolas Kosztolányi életének minden mozzanatáról értesül, de úgy találja, cimborája többet mutatott meg a lelkéből Szabadkán, mert a szülővárosába is elkíséri. Nekünk, szabadkaiaknak/vajdaságiaknak különösen izgalmas, hogyan látta Sztravrogin a várost:
Mikor először leszálltam Szabadkán a vonatról, friss tavaszi szél csapott az arcomba. Ez a város, hűen nevéhez, valóban szabad. Számomra legalábbis a szabadságot jelentette. Afféle balkáni dolce vitát, evés-ivás-mulatást, no meg a szerelmet persze.
Desiré itt felszabadultabban mesél neki gyermekkoráról, ifjú éveiről, nagyapjáról, arról, hogy legtöbbet az apja, a szigorú tanárember ellen lázadt. Nicolas Kosztolányi halálakor megszerezte naplóját, amelyben negyedikes gimnazistaként azt a kérdést teszi fel önmagának, mi fejleszti jobban a talentumot, az iskola, vagy a vele való dac. Nicolasnak panaszolja el Kosztolányi 1920 nyarán a mérhetetlen veszteséget, amikor egy szigorú, számára tilalomfaként magasodó határ választja el szülővárosától. Desiré évekig nem tudott hazamenni az övéihez, akkor lettek talán a legfontosabbak számára a gyökerei.Mindenre a veszteség tanít meg – jegyzi meg Nicolas, aki maga is átérezte 1936. november 3-a után a veszteséget, sohasem heverte ki barátja halálát.
Valami mélyen tragikus van egy író halálában. Nemcsak egy ember hal meg, hanem még valami. Egy kedély veszik ki, egy sajátosan egyéni látás veszik el, egy világ szűnik meg mindörökre. Nincs mód pótolni – idézi Nicolas Kosztolányi egykori sorait.
Arany Zsuzsanna irodalomtörténész, elismert Kosztolányi-kutató, részt vett az életmű kritikai kiadásának szerkesztésében. E szépirodalmi műben keverednek a hiteles életrajzi adatok és a fiktív elemek. Ez a lebilincselő regény annak is élvezetes olvasmány, aki csak középiskolai tananyagként ismeri Kosztolányi életét, munkásságát, de annak is, aki mélyebben „beleásta” magát az életrajzba, és a Kosztolányi-életmű jó ismerője. Aki további részletekre kíváncsi, a Szabadkai Városi Könyvtárban e hó 24-én 18 órakor találkozhat a szerzővel, Arany Zsuzsannával.
