Több, szorosan összefüggő szálon fut Hidas Judit Seb című kisregénye. A fősodorban Alex, a vendéglátós – újgazdag – vállalkozó, neje, Emma és kislányuk, Berta helyezkednek el, de hozzájuk kapcsolódik Gyalu, a börtönt is megjárt fiatalember, Flóri, a kétbalkezes melós és családjuk története is. Alex eleinte jól boldogul az üzleti életben – annál kevésbé a némiképp depressziós feleségével –, mindkét étterem remekül üzemel, egyre többet engedhetnek meg maguknak a világi javak terén, de aztán beüt a gazdasági válság, egyre többet muszáj a gazdának „ügyeskednie”, mégis nyelődnek el a (forint)milliók. Gyalu a sógora építkezési vállalatában húzza az igát, de az már nem fizetett neki hónapok óta – próbálna ugyan becsületes úton pénzt keresni (előtte dealerkedés miatt ült), de egy idő után nem megy. Felesége, Betti vigyáz Alexék kislányára, ezért Gyalu kitalálja, rabolják őt el, és kérjenek érte váltságdíjat (mert hogy fogalma sincs, ahogy szinte senkinek, az üzletember valós anyagi helyzetéről). Flóri, az ügyetlen kétkezi munkás is Alexéknél melózik, időnként a ház körül, ám őt sem veti fel a pénz, ezért úgy dönt, egyik hasonszőrű társával megfújják a családi ház mozdítható értékeit. Egyik társaság „szervezettebb”, mint a másik, aztán valamelyik késő este nagyjából ugyanabban az időben „csapnak le”. Sikerül-e nekik? Az olvasót eddigre ez már nem is túlságosan érdekli.
Ennyi lenne dióhéjban a történet. Ha egyáltalán beszélhetünk valódi történetről, hiszen azt nagyjából el is meséltem… ezen túl leginkább egy csomó hisztériából és ügyetlenkedésből áll a, hm, regény.
Szomszédok „teleregény”, Aranyélet sorozat… megvan ezeknek a magyar produktumoknak is a maguk helye; kinek-kinek gusztusa szerint unaloműzőként éppenséggel elmennek – ám egy a Kalligram kiadónál megjelent, (krízis)regénynek aposztrofált munkától azért (sokkal) többet várna el az ember a felszín bágyadt megkapargatásánál. Mert, azon túl, hogy pongyolán megírt, tökéletlenül lektorált és szerkesztett ez a könyv, a legnagyobb hibája az, hogy iszonyatosan felületes és közhelyes. Mintha a szerző megpróbált volna mindent belezsúfolni, amit a gazdasági – és tegyük hozzá: erkölcsi – válság kapcsán el szeretne mondani, de mindent, ami csak eszébe jutott, amit csak hallott róla – a híradóban, az utcán, a szomszédban, kávézás közben –, aztán nem is jutott volna tovább ennél. Olyanról ne is álmodjunk, hogy megpróbálta volna esetleg feltárni az okokat, amiktől egy társadalom idáig jutott, vagy netán legalább lezseren feltérképezni, hová vezethet innen az út. De rendben, ne csinálja ezt – félek, szintén közhelyekre bukkannánk, ha megteszi –, viszont legalább a szereplők lelki életébe leáshatott volna picit mélyebbre. Nem. Ott egy vállalkozó, jól megy a boltja, mohó, vesz még egy éttermet, menő helyen épít, jön a válság, bumm, megszívja. (Még csak az sincs benne, hogy úgy kell neki, a burzsujnak, vagy hogy jaj, szegényke, milyen szomorú.) Vagy: Ott egy melós, dealerkedés – mi más? – miatt már ült, most rátérne a böcsület útjára, ám hajh, jön a válság, rotty a gatyába, raboljunk hát gyereket. Soroljam? Nincs kedvem.
Persze végigolvastam, azért van olyan jó, mint a Szomszédok, itt-ott még el is szórakoztatott – csak arra nem volt szabad gondolnom közben, mennyi igazán remek könyv vár még itt elolvasásra karnyújtásnyira tőlem –, harmadnapra pedig nagyjából el is felejtettem az egészet; csupán ez a néhány sor dereng fel bennem, amit a kötet elején meg is jelöltem, amikor még azt hittem „talán lehet ebből valami”, íme: „minek egyáltalán erőlködni, minek bármit is csinálni, kérdezte magától, minek felkelni, enni, inni, aludni, az egész csupán átvágás, az életet csak túlélni lehet, nem jobb ez semmivel, mint egy elfekvőben haldokolni. Igen, ezt csináljuk folyton, próbáljuk az időt valami hasznossal eltölteni, hogy a várakozás elviselhetőbb legyen, és legalább pillanatokra meg tudjunk a ránk váró semmiről feledkezni.”
