Azóta várok egy Orcsik-regényt, amióta hallottam a szerző Dezső kutyáról szóló költeményeit, melyek amellett, hogy lírai hangvételűek, nagyon epikusak is, és – mint minden igazán jó vers – magukban egy-egy teljes univerzumot jelentenek; ebben a tekintetben eposzértékűek. Orcsik elbeszélői vénája igen erős – ez úgy az irodalmi esteken, mint a hétköznapi beszélgetésekben tetten érhető nála. Közben nem tudtam, hogy készül a Fantomkommandó című regénye, ezért a legutóbbi zEtna-fesztiválon igen kellemesen meglepett vele. Az ott felolvasott részlet végképp meggyőzött, hogy azonnal akarok belőle egyet: utóbb mégsem loptam el, magam számára is meglepő módon inkább kivártam, amíg a kiadó küld nekem egy recenziós példányt. De a postás hamarosan csengetett is. Egyszer. Mire másodszor is megrángatta volna a rézcsengőnket, már oda is értem lélekszakadva.
Megpróbáltam ezt a karcsú kötetet beosztogatni magamnak, mint egy kis csomag ízes bonbont – sikerült három napra elhúzni. Több mint egyszerűen olvasmányos: gyakran azon kapod magad közben, hogy a plafont bámulva elmerengsz az olvasottak felett, de aztán máris falod tovább, mielőtt végiggondolnád az aktuális problémát – arra majd ráérsz ebéd közben vagy a szerkesztőség felé bringázva, hiszen úgyis élni fog benned minden mondat.
Háború. Balkáni. …kicsit kezdett már nekem sok lenni a jóból: mert ugyan sorra igen jól megírt regényeket olvastam a témában eddig is, viszont kicsit zavart, hogy lám, ez most a divattéma, a magyarországi kiadókat, úgy látszik, ez érdekli szerzőinktől a leginkább, aztán többnyire olyanok írnak a harcokról vagy a front mögötti történésekről, akik a közelébe sem szagoltak a háborúnak. (Mit szólna ehhez Hem Papa?!…) Nos, Orcsik Roland sem vett részt a balkáni vérfürdőkben – viszont nem is azokról ír! Báris nem közvetlenül róluk. „A rombolás pompája” közvetett módon jelenik meg a kötet oldalain.
Adott egy bácskai kisváros, ahol zárva vannak a boltok és a hivatalok, a vadaspark állatai szabadon kószálnak az utcákon, ahol ember alig mutatkozik, nincs víz, nincs áram, telefonvonal, semmi. A polgárok leginkább csak éjszaka merészkednek ki a kúthoz sárga vízért, egyébként álló nap bedeszkázott ablakok mögött ülve fürkészik a réseken át a kinti világot. Abban sem biztosak, hogy ténylegesen háború folyik – míg volt tévéadás, a helyi média az ellenkezőjét állította –, bár a rendőrséget és a katonaságot átvezényelték valahová. A civil polgárság katonaköteles férfiúinak egy részét is behívták, mások leléptek külföldre, s azóta sem ezekről, sem azokról semmi hír. Szinte posztapokaliptikus a hangulat.
Ezen kulisszák között zajlanak a főhős, Spenót, és szüleinek, valamint barátainak kalandjai. Kóma nevű, zajzenét játszó zenekarából csak Lópata marad itthon, viszont később rátalálnak még Anikóra, azaz Tollra is, aki a park közepén lakik egy csimpánzzal és két szurikátával egy szintén bezárt egészségügyi állomáson. Ők különböző indokokkal napközben is elcsavarognak időnként – ilyenkor többnyire meseszerű kalandokat élnek át –, de leginkább maguk is valamelyik zárt helyiség biztonságában húzódnak meg; a zenét csak „képzeletben” hallgatják, gondolatban járják körbe a világot – a háttérben meghúzódó sorsok leginkább ilyenkor rajzolódnak ki előttünk –, és bár érzik, hogy el kellene indulni valahová, mindegy, hová, de el innen, az első lépéshez igen nehezen születik meg a lendület…
Külön értéket ad ennek az ízes/míves prózának, hogy szinte az összes karakter vállal narrátori szerepet is, szinte fejezetenként váltják egymást, és bár az a bravúr nem valósul meg, hogy minden hang teljesen egyedi színt kapjon, ezek a figurák mégis mind vannak annyira életszerűen kidolgozottak, hogy a narrátorok mégis elkülönüljenek, például a gondolataik, motivációik, temperamentumuk síkján. (Itt is szerepel egy kutya: Snoopy. Szinte vártam, hogy ő is narráljon, hiszen majdnem olyan furfangos jószág, mint Dezső…) Úgy érzem, Orcsik jelentősen épített Gion nagyprózáira, ami jó kiindulópont, hiszen itt is többnyire fiatalok a főhősök – és úgy vélem, Gionnak is az ifjúsági regényei a legerősebbek –, egy helyütt számomra lúdbőröztető módon meg is idézi őt, jelesül az Engem nem úgy hívnak című kisregényt: amikor Anikóról kiderül, hogy „őt nem úgy hívják”. Ám ez a gioni zamat csupán startkő, nagyon messzire el tud innen a szerzőnk rugaszkodni: ugrani, sőt, szállani. Hősei, hibáik ellenére – vagy éppen azok miatt! – mind nagyon szerethetőek. Lelkesítő módon életteliek, hitelesen megformáltak. De ugyanígy a kulisszák is élethűek, még olyankor is, ha épp csak néhány odavetett mondattal vázolja fel a szerző a helyszínt. Az illat illat, a szag szag, a hangok elevenek, az ízek a nyelveden elomlanak olvasás közben, a színek sötét tónusukban tökéletesek, az érintés pedig érintés: simogat vagy beléd karmol. Orcsiktól nem áll távol a groteszk, az abszurd sem, de meseszerű elemekben sincs itt hiány. Ha másként nem tudja kiszabadítani hőseit egy ketrecből, akkor elaltatja a kis gonosz manót, és előránt az ingujjából egy kövér, lusta patkányt, aki majd kihalássza a kulcsokat a minidiktátor nadrágzsebéből… Az író jól tudja a szabályt: regényíráskor mindent szabad – csak ismerni kell a mértéket.
Kedves „verseken edződött” barátom: gratulálok az első regényedhez – amiről el sem hiszem, hogy első, fejben biztosan megírtál már néhányat –, köszönöm neked olvasótársaim nevében is; aztán remélem, továbbra sem fogsz megfeledkezni a próza szerelmeseiről sem!
