Ferdinandy Györgynek, amikor férfi és nő kapcsolatáról – erről a kimeríthetetlen, de cseppet sem egyszerű témáról – ír, van egy előnye a legtöbb embertársával szemben: tudja finom humorral, kellő iróniával szemlélni az együttéléssel járó különböző élethelyzeteket. A közös élet akkor sem egyszerű, ha a férfi és a nő egyazon városban, egyazon generáció tagjaként nevelkedett fel, hát még ha egyikük Kelet-Közép-Európában töltötte gyermek- és ifjú éveit, másikuk pedig a trópusokon cseperedett fel, vált érett ifjú hölggyé, és lánya lehetne a férfinak! Más kultúra, más szokások, más életfelfogás, más generáció.
Miközben a férfi hazájától távol állandóan a visszatelepülésről álmodik, s az évtizedek alatt megszokott önfegyelemmel igyekszik megírni a napi penzumát, és legjobban az ehhez szükséges csendre és nyugalomra vágyik, addig Kagylócska vásárlási szenvedélyével veszélybe sodorja a család anyagi biztonságát, bőgeti a telepes rádiót, közös életük színterén emellett ott van még a maga harsányságával a család, a rokonság. Kagylócska szerelmében, odaadásában egy pillanatig sem kételkedünk, de ő akarja irányítani közös életüket, megszabni annak ritmusát, ő akar a rendezője lenni közös életük színpadán. A másik fél pedig megírja Robinson Crusoe hiteles történetét, amelyben Péntekből Keddi lett. „Hányszor eszembe jutott, hogy ha Keddi Péntek lett volna, mennyire másképp alakult volna az életem. Rabszolgám azonban nő volt a javából. Hamarosan át is vette az uralmat a szigeten.”
Ferdinandy György biztos írói kézzel elegyíti a valós és fiktív elemeket. Jó ízléssel vezet bennünket végig egy kapcsolat különböző stációin, így az olvasónak soha nincs az az érzése, hogy olyasmibe les bele, ami nem tartozik rá, magyarán: hogy kukkol. A jó szépirodalmi mű sajátja, hogy segít felismerni saját életünk elemeit, saját életünk színpadának figuráit, saját bonyolult viszonyaink természetrajzát, buktatóit. Hisz, mint az író nem kevés életbölcsességgel megjegyzi, ifjúkorában az ember úgy képzeli, hogy a házastársak között kis és nagy dolgokban egyaránt kell valamiféle hallgatólagos egyezségnek lennie. Ez gyakran nem jön össze. A makacs apróságok nagyobb kárt okoznak egy kapcsolatban, mint sok életre szóló szerződésszegés, jegyzi meg kicsit kesernyésen.
Ferdinandy biztos kézzel kalauzol bennünket a trópusokról – egy miami közjáték után, ahol a vegetáláshoz szükséges hajszálgyökereket sem tudna növeszteni a korosodó férfi – vissza gyermekkora helyszínére, Budapestre. Ám itt nehezen talál újból önmagára, alakít ki egy új életritmust, nincsenek már meg az egykori jóbarátok sem. Azt mondani sem kell, Kagylócska nálánál sokkal könnyebben belezökken/beletörődik a mindennapi életbe. Rácsodálkozik az új környezet furcsaságaira, de igyekszik meghódítani, belakni itteni életük új helyszínét, ahol, azért amit lehet, megpróbál a maga ízlése, szokásai szerint alakítani. Fogalmazhatnánk úgy is – némi képzavarral –, hogy Kagylócska sokkal jobban viseli a tengervízből az édesvízbe való áttelepülést, mint az, aki bárhol is élt/bolyongott, tudata mélyén mindig ott hordozta magában a hazatérés gondolatát.
„Szóval, hazatérni nehéz. Ami engem illet, még a nehéznél is nehezebb. Mert Kagylócska olyan szép volt, mint a mesében. Én pedig – hiába teltek-múltak az évek, kétségbeesetten szerettem a feleségemet. Így jár, aki nála fiatalabbhoz köti a szekerét. Hiába várja a csendes, úgymond napsugaras éveket. Ő pihenne, az asszonyka meg rohan.”
Ferdinandy e novellafüzérének állandóan visszatérő motívuma a csend. Az alkotómunkához vágyott nyugalmat jelentő csend, a harmonikus percek meghitt csendje, a sértődött hallgatás, a beletörődés csendje.
„Hát csak így. Kagylócska hallgat. Bele kell törődnöm: így fogjuk befejezni az életet.”
