A minap egy beszélgetés során egyik fiatal vajdasági – jelenleg Budapesten élő – festőművészünk került szóba. Emlékeztem rá, Péter László grafikusművész írt róla Üveggolyó mellékletünkben megjelenő, Tollrajz sorozatában, úgyhogy mihelyt alkalmam adódott rá, fel is lapoztam a Tollrajzokat, hogy elolvassam a róla – a harmadik TAKT-generáció harcos képviselőjéről – szóló részt. Magától értetődő, hogy együltömben elolvastam a könyv e fejezetében szereplő másik négy fiatal alkotóval foglalkozó írást is. És ha már belemelegedtem az olvasásba, kíváncsi voltam, mit ír Péter László Dobó Tihamérről, aki idén lenne nyolcvanéves, és épp harminc éve tragikus távozásának. Mivel a kiváló képzőművész, író utal arra is, hogy Csikós Tibor festőművész Cigonya emlékét hangsúlyozottan ápolja, honlapján „rákerestem” erre is. Majd visszatértem a könyvhöz, hisz Dobó Tihamérről a szerző az Ács Józsefről szóló fejezetben ejt szót, és persze ezt is újraolvastam. Péter László – hiszem azt, sok képzőművészünkkel egyetemben – Ács Józsefet szellemi mentorának tekinti, mint ahogyan e könyvben olvashatjuk: A jövőbe látás erősségével rendelkezhetett, hiszen a felnövő művésznemzedékek nevelésével is foglalkozott.
Mi köze az olvasónak ahhoz, hogy valaki hogyan olvas egy könyvet? Pusztán annyi, hogy ezt a kiadványt tényleg így érdemes olvasni, a különböző fejezetek között barangolva, rákeresve egy-egy, számunkra is kedves alkotóra, hozzáolvasni egy-egy, a szerző által taglalt képzőművészeti, sőt kultúrtörténeti témához.
Mint azt Péter László a könyv bevezetőjében, azaz Karcolt előképében említi, általa jól ismert művészemberekről írt/ír, akiket megismerhetett és nemcsak művészetükért, hanem önmagukért is szeret. Ám ezek a gyakran személyes hangvételű portrék, jegyzetek, karcolatok révén mégis kitűnő rálátást kapunk képzőművészeti életünkre, a korra, amelyben ezek a művészek alkottak/alkotnak.
Számomra az egyik legkedvesebb fejezet az Országépítőnek nevezett polihisztori tudással rendelkező erdélyi, egyébként szász származású építészről, Kós Károlyról szóló. Nem minden tanulság nélküli Kós hagyománymentési törekvéseinek, heroikus küzdelmeinek leírása. Ám számomra külön is megkapó, ahogyan Péter László bevezeti a Kós Károly munkássága előtt tisztelgő írást, azt, hogy utal rá, a nagy építész a bukovinai székelyek első, az Al-Duna kanyarulataiba való kitelepítés évében, 1883-ban született. Aki Péter Lászlót ismeri, tudja róla, ősei al-dunai székelyek. Néhány oldallal később, a Gruik Ibolya által szerkesztett könyv utolsó részében torokszorítóan szép vallomások olvashatók az ősökről, a szerző szűkebb pátriájáról, hiányérzetem van, hogy nem tudom most az olvasónak megmutatni azokat a rajzokat, amelyekkel a kiváló grafikusművész illusztrálta ezeket az írásokat.
Láthatatlan köldökzsinór, az írások révén tárgyiasult, testet öltött elszakadhatatlan kötelék köti – a háború vihara elől Magyarországra költözött – Péter Lászlót nem pusztán a szülőföldhöz, hanem művészetének gyökereihez is. Ez elengedhetetlenül szükséges művészi alkotómunkájához, mert ahogyan egy helyen meghatározza: A művészet az életünk, és élet a művészet. Miként a szívdobogásunk: örökmozgó, perpetuum mobile, létigenlő, működni akaró, életteret kívánó-kiváltó, folytatólagos, ezerarcú, örökkévaló.
