Évtizedek óta úgy olvasok, hogy először szinte gyorsolvasással „átfutok” a könyvön, és vagy félreteszem, vagy – szerencsére jóval gyakrabban – a második, alaposabb olvasás során már elmerülök a részletekben, el-eltűnődöm az író egyik-másik megállapításán. Lovas Ildikó Rózsaketrec című regényénél nem sikerült a jól bevált módszeremet követni. Gyorsolvasásról ugyanis szó sem lehetett, hisz a szöveg már elsőre sem hagyta, hogy csak úgy átfussak rajta. Olvasás közben állandóan párhuzamos történetek elevenedtek meg, jó mélyre pakolt emlékek kerültek felszínre, hisz – mint a kötetben is olvashatjuk – „mélységesen mély a múltunk kútja”. A Rózsaketrec szituációi, helyszínei, történetei tipikus, ismerős szabadkai/bácskai/vajdasági helyzetek, sorsok, utcák, tájak, sőt családok, szerelmek. Mindaz, amit az író az emlékek kútjából felszínre hoz – emberek, fényképek, tárgyak, illatok, ízek, zeneszámok –, az olvasó számára a déjà vu érzést hordozzák magukban.
Az egyes írások kapcsán az olvasó állandóan kérdéseket tesz fel önmagának, válaszokat keres: hogyan is volt ez az én nagyszüleim, szüleim esetében? Mit mond erről vagy arról a történelmi vagy hétköznapi életszituációról a mi családi legendáriumunk? Jé, nálunk erről sosem esett szó, erre otthon okvetlenül rá kell kérdeznem... Hogyan hatottak az elődök tapasztalatai a mi életünkre, döntéseinkre, befolyásolták-e azokat, és hogyan, milyen mértékben? Már felnőttként mikor mondtam ki először olyan mondatot, amely évtizedekkel korábban a saját nagyanyám, édesanyám szájából hangzott el? És a saját gyermekkori, ifjúkori megtapasztalások hogyan formálják az embert olyanná, amilyenné felnőttkorában válik? A válaszokat olvasás közben csakis mi adhatjuk meg magunknak, az író csak megmutat egy-egy élethelyzetet, de mi magunk merítkezünk meg olvasás közben az emlékezésnek abban a bizonyos mély kútjában, a gondolatok/mondatok, a motívumok csakis bennünk állhatnak össze történetté, egésszé, egyszerre általánossá és egyedivé. Ahogyan azt Esterházy Péter egy interjúban megfogalmazta: „Az író a te történetedet mondja akkor is, ha a sajátját.”
A regény címe és a benne szereplő 36 szöveg – novella, esszéisztikus szövegegység – egyikének címe megegyezik: Rózsaketrec. „A nőt nem szabad pórázon tartani, mert szaladgál jobbra-balra. Ketrecben kell tartani” – hangzik el egy férfi szájából a megállapítás a valamikori legendás palicsi vendéglő kerthelyiségének környékén. Ezt a „bölcselkedést” hallja meg a szöveg két keresztnevű hősnője ott, ahol a közelmúltig a vascsőkeretet, ketrecet dúsan befonó fehér és bordó futórózsák választották el egymástól az asztalokat, bódító illatú, de tövises, szúrós rózsák. A ketrec is kettőséget hordoz: behatárolja ugyan a teret, de védelmet is nyújt. Az említett szöveg hősnője pedig meglátja, felismeri a lehetőséget, hogy végre elinduljon a saját ösvényén. Persze ez nem is olyan egyszerű dolog, badarság lenne holmiféle new age-es fordulatra gondolni, hisz: „Csak a hülye hiszi azt, hogy az ember képes megváltoztatni önmagát. Kicsit lehet. De alapvető dolgokban lehetetlenség. És a tájékozódás, a helyes irány meglelése alapvető dolog.” Persze könnyebb, ha elfogadjuk, hogy az élet már csak ilyen: van benne könny, irónia, nevetés, akadály, rútság, de önfeledt pillanat is. Vagy ahogyan a 36 szöveg 3 nagy fejezetre tagolódik: Nem, Igen, Talán, úgy az életben is mindig ott van az igen, a nem és a talán is.
Lovas Ildikó mesterien becsempész egy cseppnyi iróniát, humort is a szövegek többségébe. Tudja, ez is kell, mint ahogyan szükségünk van mindarra, amit az ősök – dédszülők, nagyszülők, szülők – átörökítettek ránk, kellenek a családi fotográfiák, de az olyan hétköznapi tárgyak is, mint egy pöttyös bögre, kellenek a terek, amelyeken többé kevésbé otthonosan mozgunk, az élmények és a családi kötelékek – és az olyan családi mondatok, mint amely arra a bizonyos piros parolira vonatkozik –, az emberi kapcsolatok, amelyek ilyenek és olyanok is.
