Az óriási, csillogó-villogó üvegépületben minden ragyog a tisztaságtól. Erről nap mint nap a nemzetközi takarítóbrigád gondoskodik, amelynek „fegyverzetéhez” porszívó, felmosófa, drótkefe, többféle rongy, mindenféle vegyszer és sok egyéb tartozik. Az óriási, 25 méter magas akvárium állandó tisztán tartása is kész macera, de mese nincs, hisz a medúzák, ráják, teknősök, mélytengeri halak mágnesként vonzzák a turistákat. Na, és a fő látványosság, az oktopusz, vagyis a polip!
A takarítóbrigád tagjai porszívóznak, sikálnak, felszedegetik a szétdobált szórólapokat, eltüntetik az épület körül az éjjeli randalírozás nyomait, azt is hang nélkül kell eltűrniük, ha a frissen mosott folyosópadlóra a munkába érkező irodisták – miközben vagy odamormognak egy morgen, morgen-t, vagy nem – hanyag mozdulattal papírfecnit ejtenek le.
Eközben az oktopusz már napok óta döglődik, vagy már el is pusztult ott, a cserép mélyén, ahova elbújt. Astrid, az egyik takarító hol magának dünnyögi, hol társainak magyarázza, hogy ez kész állatkínzás, hisz ebben az évben ez már a negyedik polip. A látványosságként szolgáló többi tengeri élőlénnyel ellentétben az oktopusz tisztában van azzal, hogy fogságban él, és nem bírja sokáig. Ám a Sea Life vezetősége – amely az újrahasznosított papírból készült szórólapon feltünteti, hogy jegybevételéből mennyi állatot ment meg, hogyan harcol az ökoszisztéma összeomlása ellen – általában úgy háromhavonta újabb példányt szerez be. Nemcsak a polipok, hanem a takarítóbrigád tagjai is – akik közt török, montenegrói, baszk, kubai és, mint a főnökasszony és a kisfőnök, német is van – szintén gyorsan cserélődnek. Aki a kevéske bérért az életünk a szolgáltatás jelmondatot nem tudja, vagy nem akarja magáévá tenni, az gyorsan odébbáll, vagy hamar kirúgják. És az okozott kárt meg kell téríteni. Szájról szájra jár az a történet, amikor egyik elődjük az üvegtisztító vegyszerrel átitatott rongyot a korláton felejtette, és az belecsúszott a medencébe. Az üvegtisztító vegyszer reggelre fényesre mosta a pikkelyeket, sőt a halak még belülről is fénylettek, miközben tetemük a víz felszínén úszkált. A japán halak is elpusztultak, amelynek darabja húszezerbe is belekerül. Ami a kevéske fizetésből élő takarítók számára elképzelhetetlen, sőt felháborító.
A takarítóbrigád tagjait ambivalens viszony fűzi a munkához, de egymáshoz is, és még az alkalmi szexuális aktus is személytelen, szinte automatikus. Persze sikálás, porszívózás, korlátfényezés, vécétakarítás, ablaktisztítás közben a társadalmi rétegeződésből is leckét lehet kapni, jó kis emberismeretre is szert lehet tenni. Például a takarítóbrigád tagjai az itt töltött rövid idő alatt is meg tudják teljes bizonyossággal mondani, hogy a kora reggel, a munkahelyére szükségesnél korábban érkező, öregedő irodisták közül ki kerül hamarosan lapátra, hisz a munkaadóik szeretnek fiatal, friss, újabb, újszerűbb tudással felvértezett munkaerőt alkalmazni. Kocsis Árpád elbeszélői stílusa hol visszafogott, szikár, hol részletgazdag, és kétségtelenül mesterien avat be bennünket ebbe a világba, remekül tud feszültséget teremteni, és mint kiderül, oldani is.
– Na, és mi lett a polippal? – kérdezheti (joggal) az olvasó. Mi történt vele akkor, amikor a vihar lecsapott, amikor az üvegkupola leszakadt, a lépcsőház tartóoszlopai összeroppantak, a 25 méteres akvárium kiömlő vize már feltöltötte a pincéket? Mindenkit, akit érdekel az oktopusz sorsa, és nem csak az – hisz az írónak a történetben vezérmotívumként megjelenő polip csak eszközül szolgál arra, hogy rámutasson jelenségekre –, arra biztatok, olvassa el Kocsis Árpád első regényét, amely a Forum Könyvkiadó Intézet meghívásos regénypályázatának 2016. évi díjnyertes munkája.
