A tragikus múlt jelenre gyakorolt lehetséges hatását igyekszik boncolgatni Érkezési oldal című regényében Flóri Anna. A mű cselekménye mindvégig két szálon fut. Az egyik szál – a kötet címéből ítélve: az indulási oldal – a koncentrációs táborok könyörtelen világát, az üldöztetés és a lágerlét hétköznapiságát próbálja érzékeltetni, a másik szál – az érkezési oldal – pedig napjainkban játszódik, és a harmadik nemzedék útkeresését, a világban való otthontalanságát törekszik felvázolni. A szerző sajátos asszociációs játékot űz: a két történet kérdései folyamatosan egymásra tükröződnek, egy-egy mai cselekedet, érzés vagy félelem mögött állandóan felsejlenek a nyomasztó múlt eseményei. A két idősík egymásba játszásával a regény célja egyértelmű: érzékeltetni, hogy egy adott történelmi tragédia nemcsak közvetlen elszenvedőit, hanem a következő nemzedékek életét is képes befolyásolni.
„Rajta már nem segíthet senki. Egyáltalán, ezen az egész szerencsétlen világon nem segíthet már senki, ha egyszer százezreket lehet nem titokban, hanem nyíltan és széles körű egyetértésben állatként hajtani, aztán leölni. Mások meg tovább élnek, végignéznek mindent, kezdjenek vele, amit akarnak vagy tudnak, álljanak be a sorba, ha nem tetszik, vagy rúgjanak bele azokba, akik ott állnak, csináljon mindenki azt, amit bír vagy mer azért, hogy maradjon holnapja, persze csak neki, mert soha többé senki másra nem merhet már ezután számítani, csak saját magára. Az van és az marad most már a következő legalább négy-ötszáz évre, ha egyáltalán lesz még ennyi, ami ő maga, ami ebbe belefér, és amit ebből majd akarata, de sokkal inkább mersze lesz kivenni, megmutatni annak, aki szembejön, de úgy, hogy nem lehet tudni róla, hogy akkoriban, ami most van, hol volt, a sorban-e, vagy éppen ő hajtotta azt, illetve, hogy ezek közül kinek a gyereke, az unokája, a dédunokája, és ezért bűnhődik majd hetedíziglen az összes ítélőszék előtt, ami most, ebben az istenverte mostban beleég a fejekbe, amikor neki az aranyhajú lányát Budatétényben kellett hagyni. Mindenki el van veszve. Senki nem menekül.”
A rövid epizódokból létrejövő szöveg a regény szereplőinek életébe nyújt egy-egy villanásnyi betekintést. Az efféle elbeszélésmódnak köszönhetően a mű mozaikszerűen építkezik, azonban túlzás lenne azt állítani, egy kerek történet kerekedik le belőle. Annak ellenére, hogy a redukált szerkezetű, szuggesztív írástechnika egyenként többnyire magával ragadó epizódokat hoz létre, és több részlet összerakható, az egész nem áll össze – ami a regény élvezhetőségének kárára megy. Az olvasó rendelkezésére álló mozaikkockákból többszörös visszalapozás és újraolvasás után sem lehet összeilleszteni a teljes képet – nyilvánvalóan nagyon sok rész hiányzik, ugyanakkor van néhány feleslegesnek mondható, amelyek lógnak a szerkezetben, sehová sem lehet őket behelyezni. A szerző túl sok szereplőt von be a regénybe, legtöbbjüknek éppen hogy csak találgatni lehet a lehetséges élettörténetét. A harmadik generáció két képviselőjének – az egyszerű, de nem unalmas életet élő Festetics Ambrus és egy nevén sohasem nevezett nő – útját tudjuk valamelyest követni, de az ő esetükben is sok ok-okozati összefüggés homályban marad, nem kapunk magyarázatot egyes cselekedeteik indítékára. Hiányzik a műből a szereplők és az élethelyzetek lélektani ábrázolása. A hősök mintha nem is hús-vér személyek lennének, hanem tipizált életsorsok megjelenítői.
Flóri Anna kétségtelenül egy fontos témát pedzett meg művében: az egyéni és közösségi szembesülés kérdését a saját boldogság megvalósíthatósága érdekében, azonban a cselekmény nehéz követhetősége, az összefüggési rendszer kibogozhatatlansága, a szereplők hiteltelensége az egész történetét súlytalanná teszik – aminek következtében nem valósul meg az egyébként nemes szerzői szándék.
