Amikor néhány éve egyik írónk rangos anyaországi díjat vett át, méltatója, az irodalomtörténész azzal kezdte laudációját, mennyire irigyelték a hetvenes, nyolcvanas években a vajdasági írótársakat, értelmiségieket, mert a szomszédos országokhoz képest ez maga volt a szabadság földje. Szabó Palócz Attila A legvidámabb tárhely című könyve azt is megmutatja, mi volt a felszín alatt, itt is könnyen boszorkányper áldozatává válhatott az, aki a skatulyából ki merte dugni a fejét, hogy az áporodott levegő helyett frisset szívjon.
Az író egy dokumentumfilmet tervezett az Új Symposion folyóirat Sziveri János, Csorba Béla és Losoncz Alpár által vezetett szerkesztősége ellen 1983-ban indított keresztes hadjáratról. A filmből végül nem lett semmi, de korrajzként jó néhány év múlva megszületett ez a könyv.
Aki ismeri Szabó Palócz Attilát, tudja, hogy mindent lejegyez, mindent gyűjt: újságkivágást, fotót, könyvet, magnókazettát, cédét..., s ha egy téma izgatja, alaposan beleássa magát, ahhoz olyan gazdag tényanyagot gyűjt össze, hogy csak na.
A legvidámabb tárhelyben, miközben a filmforgatást tervezi, és azzal küzd, hogy Bródy János, a Beatrice, a KUD Idijoti, Balašević és más énekesek, együttesek minél több számát, koncertfelvételét rávegyen agyonnyűtt, agyonhallgatott kazettáira, meg a Rádióban műsort vezet, kezébe akadnak a régi újságkivágások, például Tito kongresszusi beszéde, amely az Ifjúság 1963. február 7-ei számában jelent meg, annak is „Symposion címen elhíresült mellékletében”. Ebben a marsall azokat a „meddő értelmiségieket” bírálta, „akik főképpen az irodalomban, a festőművészetben, a filmművészetben és másutt is külföldi káros befolyások hordozói (…), felülről néznek mindenre (...) valami újat akarnak, és ha tollat ragadnak, hogy írjanak valamilyen problémáról, gyakran igen károsan hatnak”. Izgalmas látni, ennek nyomán a vajdasági magyar sajtóban is hogyan indul meg a szocialista valóság vélt ellenségeinek a bírálása, akik nem elégszenek meg a skatulya áporodott melegével, hogyan indul meg egyfajta differenciálódás – ahogyan ezt jóval később, a joghurtforradalom után nevezték. Az elbeszélő én a kilencvenes évek közepén készített interjút az Új Symposion szerkesztőségével való 1983-as leszámolás egyik szenvedő alanyával. A könyvben a magnókazettáról „leszedett” szöveget közli, az élőbeszéd egy szavát, betűjét ki nem hagyva. „Itt áll előttem a Forum üzemi lapban (…) megjelent (…) förmedvény, amelyben hát először próbálták összegezni a mi politikai vétkeinket. (…) ...volt olyan indítvány is, hogy az említett politikai érvek mellett kerüljön be az is, hogy az Új Symposion nacionalista volt. Hát ez azért ilyen vegytisztán nem került bele ezekbe az értékelésekbe (…) ez ismét egy olyan megbélyegző szlogen, amellyel hát évekre, évtizedekre el lehet temetni az embereket, az alkotó embereket is, különösen akkor, ha ezek a nemzetiségek köréből kerülnek ki, mint mi – de egyébként is.”
A kötetben, amelynek tartópilléreit az említett interjú részletei alkotják, s amelyben megjelennek a vajdasági magyarság olyan csúcsintézményei is, mint a Magyar Tanszék, a Forum-ház, az Újvidéki Rádió, olvashatunk egy drámatervezetet és a szerző által félretett, a kilencvenes években született verseket és versikéket, és szinte filmszerű bejátszásként – a film tervezgetésének idejéből – szintén a kilencvenes évekből egy zentai fiatalember hétköznapjairól is. A szerző azokat a híreket is megőrizte, amelyeket 1994-ben a Tanjug hírügynökség közölt akkoriban, ezekből is idéz, kár, hogy a szerb nyelvű híreknek legalább a rövid fordítását nem közli a magyarországi olvasók kedvéért.
Ez a három évtizedet átfogó visszatekintés 2008-ban született Zentán és Budapesten, érdekes olvasmány egy széthulló világról, kordokumentum – amelynek egészen más jelentése van számunkra és egészen más az anyaországi olvasó számára –, mert: „Hát igaz is, hiszen az egyszer kimondott szónak súlya van, akkor is, ha azt hinnénk, hogy elszáll. Súlya van, még évek múltán is... Mert nem kell több, mint hogy egy élő ember még emlékezzen az egyszer kimondott szavakra.”
