A HÁZ első gazdája az Úr 1313. évében érkezett Janus Piscator és annak két cselédje társaságában erre a vidékre, mégpedig tutajon. Öt hosszú lépés és négy rövid – ennyi a ház, amely először épült itt fel, és szolgál hajlékul a fiatalembernek, vagyis a krónikásnak, aki mesterien pengette a kobzot, játszott a sípon, és krónikás. Vele mesélteti el Vasagyi Mária a mai Bácska akkori – 1313 és 1342 közötti – időszakának, és az akkoriban itt élők történetét könyve első fejezetében. Az írónő vendégszövegként, sőt a latin nyelvű szöveg magyar fordításaként tünteti fel a csodálatos archaikus nyelven megírt feljegyzést, amelyből megismerjük nemcsak az akkori életet, hanem a XIV. század emberének gondolkodásmódjába, lelkébe is bepillantást nyerünk. És ez a legfontosabb! A több évszázadot átívelő történetben a fizikai valóságában állandóan elpusztuló és újjáépülő HÁZ története csak keretként szolgál arra, hogy az írónő elmesélje az állandóan változó lakók élettörténetét, sorsuk alakulását.
A következő fejezetben már Ogül Shabbhedd agának Petrőczy Kata Szidónia költőnő egy 1704-ben írott leveléből értesülünk a vidék és a HÁZ sorsáról. Az esztelen öldöklés, dúlás nemcsak az emberéletet nem kíméli, hanem annak a létbiztonságot jelentő földi javait is megsemmisíti, lerombolja, ám az ember soha nem adja fel könnyen a létért folytatott küzdelmet, mert – mint az aga leírásából kiderül – a rommaradékokon nádház épül, majd amikor az leég, cölöpből és palából kerül fedél e fejezet főhőse feje fölé.
A fejlődés megállíthatatlan, hisz a következő fejezetben már az 1785-ös vízmérnöki jelentést olvashatjuk a városi vizek lecsapolásáról. A HÁZ akkori tulajdonosát – aki malmos és hajós volt – felbujtással vádolták, azzal, hogy ő szervezte meg azokat, akik a lecsapolás ellen lázadtak, mert kárát látták a „vízbolygatásnak és száríttásnak”, az éhhaláltól féltették népes családjukat.
Bácskába sokfelől érkeztek emberek, akik itt leltek otthonra, és a történelem alakulása, a rombolás, tűzvész és egyéb bajok soha nem akadályozták meg az embereket abban, hogy újra és újra felépítsék a HÁZat, amely élni- és boldogulni akarásuk szimbóluma. A Tottenstrassei, azaz Halottak útjai ház történetéhez hozzátartozik özv. Vásott Gergelyné, szül. Glogovits Irma elleni bírósági jegyzőkönyv is, aki, hogy éhező hat gyermekének ételt szerezzen, hogy legalább karácsonykor jóllakjanak, kibontotta a HÁZ kamrájának falát, és a szomszédok, járókelők alig tudták a házőrző kutyáktól megmenteni az állapotos asszonyt. Ám mivel a segítő szándék, a könyörületesség is ott lakozik sok ember lelkében, a HÁZ asszonya a vádlott felmentését kérte, gondoskodni igyekezett a szerencsétlen családról. Amikor e tulajdonosnő, Fürst Mártonné, Jurjitz Priszka meghalt, unokája Weiner később Veresmarti Mór búzakereskedőnek adta el a XIX. század végén. Ő rövid ideig használta a HÁZat, de megtartotta tulajdonában.
1906-ban, két évvel azt követően, hogy felépült a rég óhajtott venicei városi zenede, Harmath Elemér budapesti hegedűművész és zenetanár lett az intézmény igazgatója, hisz a tehetős város elöljárói számára fontos volt a fejlődés ösztönzése, a művészet pártolása. A filharmónia vezetését is rábízták a világlátott művészre, és a zenekar itt, a már hosszabb ideje lakatlan Weiner-házban tartotta próbáit. Később az orosz fronton a pesti zenetanár gondolatai nem saját rákosligeti szülőházában jártak, hanem ide, a Tottenstrasse 25-ös szám alatti házba vágyott vissza, a HÁZ nyújtotta biztonságot szerette volna ismét megélni.
A HÁZ a huszadik században, attól függően, azzal összhangban, hogy a történelem, a nagypolitika alakulása hogyan csapódott le az emberek életére, hol pusztulásnak indult, hol renováláson, átalakulásokon esett át. Ugyanúgy, ahogyan az emberek életében is tragédiák és szélcsendesebb időszakok, hősiességek és a körülményekbe való belenyugvások váltják egymást. 1991-ben Arkan szabadcsapatai részeg tivornyáinak, kegyetlenkedéseinek, a gyilkosságoknak is néma tanúja volt a HÁZ, és az azt követő időszakban üresen, düledező állapotban várta/várja új gazdáit, akik ismét élettel töltik meg. Hiszen a HÁZ regéje (fabella domi) a mindenkori ember története, aki az állandó változások, a tragédiák ellenére is hisz abban, hogy „A világon semmi se befejezett, ez a HÁZ se, ez a kert se, mindennek van folytatása az állandó változásban, még annak is, amiről úgy gondoljuk, hogy megszűnt. (…) Csakhogy ez a folytatás más formában történik – magyarázta az írónőnek édesapja – a világ végéig és még tovább, mert az idő végezete is valaminek a folytatása”. Az ember élete pedig állandó keresés, kutatás valami után, ami a befejezettség érzését kelti. Ám ahogyan a zenében a dallamsor mindig újra kezdődik, ugyanúgy indul újra az élet körforgása, ugyanúgy forog a történelem kereke mindig újabb szereplőkkel és új reményekkel. Ezt az örökös újrakezdést szimbolizálja a HÁZ.
Ez az, ami miatt messzemenően túlmutat a benne elmesélt élettörténeteken a Forum Könyvkiadó 2011. évi meghívásos regénypályázatára beérkezett alkotás.
