Negyed évszázad távlatából nyugodtan elmondható, hogy a kelet-európai volt szocialista országokban a rendszerváltás nem teljesítette maradéktalanul a hozzá fűzött elvárásokat. A politikai-gazdasági átalakulástól a polgárok azt remélték, hogy végre „itthon is” megvalósul a vasfüggöny nyugati részét jellemző jóléti társadalom és szociális biztonság, ehelyett azonban a legtöbb országban a kapitalizmus különleges, „karvaly” illetve „vad” jelzőkkel illetett változata jött létre, aminek következtében sajátos szociális szakadék keletkezett, a lakosság elenyésző része hirtelen eszméletlenül meggazdagodott, a volt munkásosztály utódainak tekinthető legszélesebb néprétegek elszegényedtek, a nyugati mintájú középosztály pedig sokak csalódására nem született meg. Csender Levente Murokszedők című novelláskötetének hősei elsősorban az említett folyamat jellemezte kor képviselői, gyakran elszenvedői és kiszolgáltatottjai, a történetek zöme azoknak a mindennapjairól és sorsalakulásáról szól, akiket felénk zsurnalisztikai egyszerűséggel „a tranzíció veszteseiként” szokás emlegetni.
Az Egyszer majd el kell mondani… című nyitónovella egy többszörös öngyilkossági kísérleten túl levő asszonyról szól, aki takarításból tartja el hat gyermekét és húszéves kora óta rokkant férjét. A begyógyszerezett asszony monológján keresztül az olvasó betekintést nyer abba a világba, ahol minden a hétköznapok túlélésének van alárendelve. A Tenisz elbeszélő hölgyének kissé kimódolt, de szerethető nyelvezettel elmondott élettörténetén keresztül a „proli” lét mindennapjaiba pillanthatunk be. Van itt minden, amit még egy Mónika-show típusú műsorszerkesztő is megirigyelhet: ápolásra kényszerült anyós, a barátnővel lelécelt férj, nősülni nem akaró, 120 kilós, 30 éves fiúgyermek, kocsonyaevés hígan, mert úgy finom, töpörtyűnassolás a tévé előtt, drogos szülőktől elvett, meleg nagybácsi felügyeletére bízott gyermek őrzése, és természetesen a teniszezés: „Miután hazaviszem a gyereket estefelé, a szomszédasszonnyal teniszezünk. Megcsörget, kimegyünk és a kerítés fölött adogatunk. Konyakot. Át a pohár meg vissza. Teli át, üresen vissza. Nagy meccseket játszunk.”
Az Előzetes az elbeszélő hős hetvenkét órás őrizetbe vételét meséli el. Maradandó testi fogyatékosságot okozó súlyos testi sértés a vád ellene. Meg önbíráskodás. A szerző nagyon finoman, érzékletesen ábrázolja a fogdában töltött időt, az ott uralkodó viszonyokat, miközben lassan arra is fény derül, mi volt az elkövetett bűncselekmény indítéka, amivel Csender egy szintén aktuális társadalmi problémára mutat rá: a feketén dolgoztatott munkások védtelenségére munkaadójukkal szemben. A folt főhősének, „Saroltának leégették a haját, pedig csak a szokásos tavaszi dauert akarta belövetni a fodrásznál, és most nincs haja a tarkóján egy öklömnyi helyen, és úgy kétségbe esett, hogy ki se megy az utcára, inkább meg akar halni”. A gyengéd iróniával elmondott történet egy látszólag jelentéktelen epizódból építkezve az örökösen mindennel elégedetlen nő – kisember – kálváriáját figurázza ki. Sarolta egész életét kudarcként éli meg, amiért egyszerre okolja férjét, a körülötte élő embereket, a társadalmat, mindenféle összeesküvések áldozatának állítja be magát, csak az nem fordul meg a fejében, hogy a „kudarc” forrása ő maga. A Kőbánya blűűűűz-ban a szerző a panellakás-lét szellemes ábrázolásával a mai nagyvárosi élet számos árulkodó velejáróját is olvasója elé tárja: a társadalmi viszonyok láttatása során unottan spanglizó fiatalokról, kidobott bútorokkal „kereskedő” romákról, újonnan érkező kínai lakókról, a felvett lakáshitelek révén évtizedekre a bankoknak kiszolgáltatott emberekről mesél.
Az első öt novella után talán abba is lehetne hagyni az olvasást. Az összbenyomás tekintetében biztosan nem ártana, mert a kötet második felében érezhetően gyengébb minőségű alkotások következnek. A Prána a mai magyar – és nem csak magyar – társadalom bizonyos részében nagy közkedveltségnek örvendő ezotérialázat veszi górcső alá sajátos humorral. A műben számos témával kapcsolatos jelenség tűnik fel, mint az energiavonalak feltérképezése, a pránaevés, a csí áramlása, a szigorúan komposztált bioföld, a föld csakrája…, és a feldolgozott témával összhangban itt már a dúsított realizmus elemével is találkozunk. A Murokszedők című novella a vendégmunkáslétről szól, annak okait és következményeit boncolgatja, hogyan befolyásolja ez a volt szocialista országokra egyaránt jellemző jelenség az egyén és a család mindennapjait. A darabosan elmondott mű kétségtelenül fontos témákat feszeget – egyebek mellett az abortusz és a gyermekvállalás kérdését –, az vele a baj, hogy túl nagyot merít, túl sokat szeretne röviden elmondani, amiből kifolyólag túl sok benne a fordulat, amelyek egy része előrelátható, másik része pedig felesleges.
A Dekresszió egy falusi környezetet jelenít meg, s bár remekbe szabott a délután öt és hat óra között üres utca leírása, a tévésorozathoz alkalmazkodó emberek leleplezése, kissé erőltetettnek érzem az anekdotázgatást, és feleslegesnek tartom a lokális nyelvhasználat keverését az irodalmi nyelvvel, a puszta jópofáskodáson túl semmi pluszt nem ad hozzá a műhöz. A Hendrix című záródarab a címadó gitár-virtuózra hasonlítani akaró srác és egy szépséges manöken olaszországi kalandját mondja el. Egy szex, tenger, rock ‘n’ roll ihlette nevelődési történetet olvasunk – az ilyenkor borítékolható kijózanító ébredéssel. A végére hagytam, bár a kötetben a hetedik helyen szerepel az Ülni hiába című alkotás. Úgy vélem, hogy a nagyapa második világháború utáni eseményeket taglaló története sem műfajilag, sem tematikailag nem illik a kötetbe. Az Ülni hiába nyilvánvalóan adalék a kommunista korszak visszásságainak a megismeréséhez, de egyetlen esztétikai szempont sem indokolja a felvételét a kötetbe.
A Murokszedők novellái – a kakukktojást leszámítva – a mai Magyarország kisemberéről szólnak, az ő élethelyzetét, világképét, mindennapjait, vágyait, csalódásait, bizakodását és tévhiteit ábrázolják. A kötet sikerültebb darabjaiban a szerző higgadtan, csendes humorral és iróniával jeleníti meg hősei történeteit, olvasmányos műveket hozva létre. Amikor azonban szellemessége átcsap öncélú szellemeskedésbe, képtelen kordában tartani burjánzó mesélőkedvét, és ahelyett, hogy lenyesegetné a cselekménybe oda nem illő vadhajtásokat, suta poénokkal tovább duzzasztja azt, az ígéretes alapötlet ellenére kevésbé élvezetes alkotásokat teremt. Mindennek az összterméke egy egyenlőtlen színvonalú könyv, amelynek polcra helyezése után vegyes érzelmek töltik el az olvasót.
