A koncentrációs tábort megjárt Jákob és a Duna-parti sortüzet túlélő Edit szerelmi történetének töredékes ábrázolásával Csobánka Zsuzsa Majdnem Auschwitz című regényében az emberi kapcsolatok bonyolult természetrajzának sejtetésére vállalkozott. „Jákob Zinger. Edit Zinger. Ízlelgettem a szavakat, mintha most össze kellene állnia valaminek a maga teljességében, miután végigjártam Auschwitzot, Birkenaut, a gettót és mindent, ami fellelhető az eltűnt nagyapámmal kapcsolatban” – mondja a nagyapa nyomában elindult unoka útja végeztével. Nem áll össze semmi, az unoka kénytelen szembesülni azzal, hogy képtelen választ adni arra a kérdésre, vajon mi késztette Jákobot, hogy miután visszatért a lágerből, elhagyja feleségét és gyermekét. A megértés hiányában legfeljebb az elfogadás marad. Elfogadni a másikat, de még inkább elfogadni önmagunkat, mert a szerelem önkeresés is egyben. Önmagunk utáni kutatás egymásban és egymás által. Ezt teszik a regénybeli hősök: Jákob és Edit, unokájuk, a világítótoronyban élő Goran, és Lulu. Vajon megvalósítható-e mindez abban a világban, amelyben gyűjtőtáborok vannak, háború dúl, a nőket a folyóba lövik, az embernek olykor el kell hagynia otthonát, egyéneket és csoportokat bélyegeznek meg, a légkört pedig különös rettegés hatja át: a félelem az élettől. Ilyen körülmények között minden emberi kapcsolat megteremti magának a lehetőséget a saját pokla létrehozására – majdnem Auschwitz! –, a szerelem pedig „a legnagyobb hazugság, amiben az ember élhet, a magány formái közül a legkegyetlenebb illúzió”.
A regény széttagolt pillanatképekből, emléktöredékekből és esszéista töprengésekből fonódik össze egy szövevényes hálórendszerré. A gyakori elbeszélőváltással a szerző egyrészt módosítja a látószöget, másrészt pedig egy síkba helyezi a térben és időben nem feltétlenül ugyanazon a helyen levő hőseit, spontán gondolattársítással mindvégig remekül fűzve egymásra a történeteket, mint ahogyan a hagymahéjak épülnek egymásra. „Lulu a nyárfák leveleit figyelte az ablakon keresztül, ezáltal kitakarva az akkori életéből minden mozgást. Nem akart tudomást venni a körülötte lévő hangokról, a színekről és a szagokról, eggyévált a fával, amint lobogtatta az utolsó, gyengén kapaszkodó leveleket. A párhuzamosság a természet tréfája lehetett, hogy mégsem kellene olyan komolyan venni az őszt, a hűvöst, a másik ember hiányát. Volt egy-két ág, amelyen már nem volt levél, ettől úgy tűnt, a többi annyira gyorsította a levelek mozgását, mintha pótolnia kellene valamit, mintha emlékezni akarna arra, volt ott valaki, akire korábban nem figyelt. A szélnek nem feszült ellen mindegyik levél, a cakkos szélek között néhányan mozdulatlanok maradtak, és Goran szerette volna hinni, hogy van hajó, amely a tengermozgás ellenére mozdulatlan, hogy van kabin, ahol egy pillanatra megállítható az élet. Azokban a szűk terekben pedig egyszerre kitágul minden, és olyan, mintha az ember egy hídon állna, ahol kettétörni látszik a beton, de a repedés néma, mint a legőszintébb hullámmozgás abban a fülére tapasztott kagylóban. És Zinger csak nézi, nézi, és Editre gondol közben, az asztalon finoman dobolnak az ujjai.”
Bárki is beszéljen, a regény nyelvezete nem változik, egész idő alatt a belső beszéd ritmusára lüktető meditatív próza hömpölyög a lapokon. A regény nyelvezetének szuggesztivitása kétségtelenül a könyvhöz láncolja a ráhangolódott olvasót, ezért a mű erényének mondható, ugyanakkor tény, hogy még a kellőképpen odafigyelő olvasó is könnyen elveszhet az elbeszélő(k) lírai tudatfolyamába, ami egy ponton túl egyeseket elbátortalaníthat a továbbolvasástól. A hét városhoz (Budapest, Kairó, Katmandu, Oświęcim, Krakkó, Palagruža, Szabadka) kötődő rövid szövegfutamok mozaikdarabkákként illesztődnek össze, de a regény még véletlenül sem tartalmazza az olvasó előtt felsejlő kép minden egyes darabkáját. Annyit mindenesetre kap, hogy képzeletvilága révén pótolni tudja a hiányzó részeket, akárcsak a regényhősök nem létező emlékeiket. A szerző nyilván nem is akarta, hogy az olvasó teljesen megértse a története(ke)t, hiszen az életben sem értünk mindent, csupán bepillantást nyerünk egy-egy viszonyba, egy-egy eseménybe, egy-egy élettörténetbe, és ezek a hiányos értesülések alapján formálunk véleményt nap mint nap, számára sokkal fontosabb volt, hogy az olvasó átérezze művét, szükségszerűen belevesszen érzelemáradatába – a belső vívódások özönében talán önmagával is összetalálkozik.
