Az ötvenhez közelítő Ecsedi Gyula kicsit meghízott már, enyhén kopaszodik, egyébként baromira jól néz ki. Státusza szerint hazatelepült disszidens. Húsz évet töltött Párizsban, ahol szemetesként dolgozott, s többnyire gyermekkori barátjával és mosóporszagú berber nőkkel társalgott. Magas rangú pártfunkcionárius édesapja a rendszerváltás után új identitást vett föl, nem tudni róla semmit, édesanyja Svédországba költözött, csak egy képeslapot küldött fiának. Elhagyván a francia kukásautót, a régi-új hazában foglalkozások egész sorát próbálja ki. Dolgozik feltöltőként egy hipermarketben, favágó kisegítőként, pizzafutárként, takarítóként, taxisofőrként. Elvesz egy festékesboltban dolgozó, kétgyermekes nőt, akit milliomos, gengszter férje otthagyott egy rúdtáncosnőért. Amikor rádöbben, hogy időközben leszbikussá lett felesége ugyanazzal a nővel csalja, akivel ő is néhányszor megcsalta őt, lelép. Egy huszonhárom éves, rozzant Roburt vásárol, beköltözik, és lakókocsijával, szolgálati overallba öltözve járja az országot, hogy a mai magyarországi viszonyokról árulkodó furcsa ügyfeleinél, munkaadója titkos receptje alapján készült Lumnit patronokkal üldözze a vakondokat.
Fehér Béla Jelenetek egy vakondűző életéből című regénye töredékesen meséli el Ecsedi Gyula Magyarországot keresztül-kasul átszelő utazásainak, hazatelepülésének, párizsi éveinek és időnként felelevenedő gyermekkorának fontosabb epizódjait. Ahogyan a címe is sugallja, a regény jelenetekből összeillesztett mozaikszerkezet, asszociációs láncra felfűzött történetfolyam. A hosszabb-rövidebb részecskék lépcsőzetesen, az olvasás előrehaladásával állnak össze, mint a puzzle. Nem ritkán egy látszólag mellesleg elejtett megjegyzés a későbbiekben külön jelentéssel bír majd, az új információnak köszönhetően módosul vagy átértékelődik a korábban olvasott fejezet, sok minden pedig csak azután kristályosodik ki teljesen, hogy egy adott cselekmény előzményét is feltárja a szerző. Az olvasó kénytelen egyedül összepászítgatni a darabkákat és felépíteni a teljes történetet.
Az izgalmas történetvezetés mellett a regény másik nagy erénye abban rejlik, hogy képes úgy szólni a jelenről és a közelmúltról, hogy közben egyáltalán nem akar nagyot mondani, megértetni, netán ítélkezni vagy, uram bocsá’, moralizálni, csupán ábrázolni kívánja a valóságot, olyannak, amilyennek a szerző sajátos lencséjén keresztül látja. Fehér Béla nem tart görbe tükröt, mindössze csak ügyes karikaturistához hasonlóan a lényeget egy csipetnyire felnagyítja, nem azért, hogy eltorzítsa a képet, hanem azért, hogy kidomborítsa, és szemléletesebbé tegye. A regény oldalain egyaránt megtalálhatók a múltból itt rekedt jellegzetes figurák, a hithű, kommunista érzületű kisemberek, akárcsak a kizárólag hastájékukkal foglalkozó prolik, és a jelen ügyeskedői, akik feltalálták magukat, hiszen „…a magyar demokrácia lényege, hogy a pofátlannak áll a világ, minél nagyobbat szakítasz, annál biztosabb, hogy megúszod!”. A valóság érzékeltetést szolgálják a főhős korfestő szavakat gyűjtő televíziós barátnőjének küldözgetett SMS-ei is, mint például a következő: „Romkocsma, szappanopera, etnobiznisz”.
Ecsedi Gyula korunk zavaros értékrendű világában igyekszik megtalálni gyökereit, hogy végre önmaga lehessen. Eközben sokszor fittyet hány a társadalmi szabályokra, ott és annyit fusizik, ahol és amennyit tud, képes nagylelkű lenni, de kényelemből vagy gyávaságból elmenekülni a felelősség elől – éppen ettől lesz annyira emberközeli és hiteles. Hasztalan igyekszik megérteni szülei nemzedékét, és fogódzót találni a múltban, rá kell ébrednie, hogy „[a] múltat nem lehet megismerni. A történelem szakaszonként dől a sírba, azzal a kihaló nemzedékkel, amely létrehozta. Csak mese marad utána. Hazug mese!”. A hol volt, hol nem volt pedig nem egy támpont, ezért kénytelen cselekedeteivel igazolni az életútjáról dokumentumfilmet forgatni szándékozó flúgos barátnőjének szavait, aki szerint „a honvágy nem térbeli, hanem időbeli, mert nem a hon után vágyik az ember, hanem arcok, és szagok után”.
A legtöbb emberhez hasonlóan, Ecsedi Gyula is sodródik az életben, olykor kéznyújtásra van tőle a megoldás, amely egyenesbe hozná sorsát, de vagy nem vesz róla tudomást, vagy a bele plántált előítéletek akadályozzák meg abban, hogy éljen a lehetőséggel, máskor a körülmények miatt nem tud révbe érni, önhibáján kívül kerül kilátástalan helyzetbe. Összegezve mögötte lévő életútját, egész élete véletlenek játékának tűnik. Volt feleségének írt levelében – kissé talán önfelmentésként is, ami úgyszintén emberi vonására vall –, ki is fejti ebbéli meglátásait: „A véletlenek micsoda dermesztő láncolata kell ahhoz, hogy felnyársaljon a balsors. A véletlenek gyöngysorából mindent logikusan le lehet vezetni, a végén kiderül, hogy már a véletlent is a véletlen hozza működésbe. Szóval, nem vagyunk biztonságban. A véletlen előbb-utóbb úgy kiszámolja az embert, hogy az eget is mákdarálónak nézi! Az élet minden pillanata képmutató, pimasz és ondófoltos. A baj pedig pofonegyszerű, és helyrehozhatatlan, mint a lombhullás. Igenis, a véletlen a legnagyobb teremtő, amely úgy öleli körül a Földet, akár az ózonpajzs, és még csak ki sincs lyukadva. Reggelente így imádkozom: íme, a véletlen, az én szabadítóm, bízom, és nem félek, mert erősségem ő nékem. Ha egyszer lesz kutyám, Véletlennek fogom elkeresztelni! Gyere ide, Véletlen! Ül, fekszik, nem szarik a szőnyegre!”
Az idézetből is kitűnik a regény harmadik, s egyben legnagyobb erénye: a mindvégig magával ragadó nyelvezet. A hömpölygő szófutamok, dinamikus párbeszédek, szükség esetén nyers, pillanatokra szinte líraian durva szóhasználat, és a szerzőre jellemző bizarr humor a fragmentumszerű történetvezetésből eredő értelmezési nehézségek ellenére mindvégig élvezetessé és olvasmányossá teszik a regényt, amely egy vakondűző életének jelenetein keresztül mindennapjaink jeleneteit tárja elénk.
