Vannak olyan szülői, nagyszülői mondatok, mondások, amelyek egy életen át végigkísérnek bennünket. Lovas Ildikó legújabb regényének hősnője, Kiss Piroska egész eddigi életében nagyanyja alábbi sommás kinyilatkoztatásával, zsörtölődésével szembesült: „Nagy kár, hogy az ember valaminek születik és nem valamivé lesz. Ezért aztán nem válthat hitet. Mert ha válthatna, akkor váltana.”
Piroska hevesen igyekszik megcáfolni ezt a megállapítást, bizonyítani, nem valaminek születik az ember, hanem valamivé válik, máskor pedig úgy érzi, van valamennyi igazságtartalma annak, amikor azt mondják valakiről, hogy pontosan azt teljesítette be, aminek született.
„De Kiss Piroska nem tartozik közéjük. Ő csak egy, Istenem, én csak egy vagonlakó vagyok. Aki egyszer vagonlakó, az mindig vagonlakó. Aki egyszer gróf, az mindig gróf, aki egyszer gyári munkás, az mindig gyári munkás, akkor is, ha közben megírja Szürke galamb címmel a legnagyszerűbb magyar krimit. Mert nem valamivé válunk, hanem valaminek születünk.
A nappalira lassan ráült a sötétség, finom szürke árnyalattal vonta be a bútorokat, a könyvespolcot, ami mögött az ágyam van.”
Kiss Piroska budapesti népművelő (családi indíttatás nyomán) átéli, mi a magára hagyottság, a peremre szorultság, a kiszolgáltatottság, kirekesztettség. Milyen érzés az, kisebbségiként vagy menekültként élni, amikor duplán vagy háromszorosan kell bizonyítania tudását, tehetségét, szorgalmát, és azáltal megkapaszkodnia, ha hagyják. Nagyon sok az 1920-as és 1930-as évek magyar társadalmának szociális, gazdasági viszonyait taglaló cikket kell ehhez elolvasnia, kezdve attól, hogy 1923-ban még mindig – már negyedik éve – 2700 határon túli magyar menekült tengeti életét vagonokba zsúfolódva, miközben az illetékesek semmit sem tesznek, vagy arról, hogy a zsidótörvények milyen hatással voltak a magyar gazdaságra, filmiparra, foglalkoztatásra. Vagy arról, hogy a vajdasági magyarsággal mi történt 1920 után, hogyan érintette az agrárreform, mekkora vérveszteséget szenvedett a délvidéki magyar kisebbségi társadalom elitje a kiutasítások, kényszer hatására történő áttelepítések, az elbocsátások következtében, és arról, hogy a szabadkai magyarok 1941-ben miért éreztek kiábrándultságot, hogy a városházán most a máshonnan érkezettek, erdélyiek ültek.
Piroskát anyja, miután tizenéves korában megszülte, magára hagyja, pontosabban szüleire bízza lánya nevelését. A nagyszülőknél felnövő lányban egész életében ott munkál a kétség: szerette-e egyáltalán.
Gyerekkorában, ha sokat kérdezősködött a családi titkok iránt, azonnal felcsendült a jól ismert nagyapai mondat: Cenzúra alatti. Ezzel vágta el a nagyapa a kislány felnőtt témák iránti érdeklődését vagy felesége, a nagyanya szózuhatagát. Ám Piroska különös dolgokat tud meg a nagyapa életéről. Amikor gyanakodni kezd nagyapja egyik, a húszas években hozott döntésének helyességében, az idős asszony szeretné megmagyarázni férje minden lépésének mozgatórugóját, és Piroska csak későn döbben rá, hogy milyen keveset kérdezett nagyanyjától, amíg még lehetősége volt rá, milyen ritkán beszéltette nagyanyját ezekről a dolgokról, csak akkor ébredt rá erre, amikor már a párbeszéd lehetősége nem adatott meg, elnémuló, agyinfarktusából érthetetlen beszédre maradó nagyanyával. A nagyanya korábbi történetének egy-egy szavából, illetve a nagyanya által segítő szándékkal elébe rakott újságkivágásokból, papírfecnikből rakja össze a nagyapa életútját. Kiss Péter Aradról, a dolgos iparosairól ismert városból származott, „ahol a szabadság igazi jelképe volt az aradi vértanúk tiszteletére emelt Szabadság-szobor. És ebben minden aradi egyetértett, a románok és a szerbek is, ebben a kérdésben a hely szelleme felülírt mindent.” Ahogy a nagyapa fogalmazott: utoljára 1918-ban Aradon érezték az emberek az együvé tartozás érzését, és még talán csak 1956-ban. 1919-ben menekülnie kellett, és Budapesten évekig több ezer társával együtt vagonlakóvá vált a mérnöki, feltalálói életpályáról álmodó fiatalember.
Gyermekkori barátja, Jermann Pál, aki Jávor Pál néven futott be filmszínészi karriert, segített neki a Broadway filmszínházban mozigépészi állást találni. Piroskát sokként érte, hogy Jávor protekciója édeskevés lett volna, nagyapja nem jut munkához, ha két évvel korábban nem lesz a Hangya tagja, amely megalakulásától, 1898-tól nem vett fel zsidókat soraiba. Az unoka nem érti, hogyan köthetett ilyen kompromisszumot a nagyapa, aki a családi legendárium szerint egy határozott mozdulattal dobta ki egy szélsőséges író rosszul megírt regényét az ablakon. Meg akarja érteni nagyapja akkori döntéseit, lépéseit, rengeteget olvas, beleveti magát a húszas, harmincas évekre vonatkozó statisztikákba, tényirodalmába, nagyanyja által megőrzött újságkivágásokat böngész, és jóval árnyaltabb kép alakul ki arról a korról, az akkori magyar társadalomról, mint ami általában a köztudatban – gyakran sztereotípiaként – él. Tanulságos Lovas Ildikó regényében végigolvasni ezeket – a történetfűzés dinamikájába, sodrásába belesimuló – korabeli adatokat, közléseket is.
Kiss Piroskát mégis a gyerekkorától apácának készülő, ám az apácarendek feloszlatása miatt mégis a tanítónői pályát, a házasságot választó, az unokáját felnevelő nagyanyja segíti, hogy megtalálja a lehetséges válaszokat, választásokat az őt gyötrő kérdésekre, hisz ugyanolyan fontos a családtagjainkat megértenünk, mint a világot.
„Nem volt könnyű félbehagyni a kérdezést, nem volt könnyű összepakolni a nappali alacsony asztalán heverő paksamétákat, piros szalaggal átkötni és a múltnak kútjába visszadobni. Názsáloszty. Legtöbbször ezt mondogatta a nagyanyám és kedvesen simogatta hozzá a karom, Piroskám, tudod, názsáloszty, názsáloszty.
Volt, hogy kiültem a makramé bagoly alá és sírtam.
Szerettem volna többet megtudni Jávor Pálról.
Hej, ripityom, tyom-tyom-tyom! Juszt is ripityom!
Ez valahogy túl kevésnek tűnt. Mintha egy filmgyári kulisszától várnám, hogy remek vacsora illata töltse be a teret.”
