Ki nem játszott már el a gondolattal, hogy „mi lett volna ha...”? Vajon hogyan alakul Majoros Sándor családjának a története, ha nagyapja, Majoros Ignác uradalmi sofőr 1938. január 1-jén hajnalban nem hal meg máig tisztázatlan körülmények között a Zomborból Sztapár felé vezető úton? A jóval később született unoka egész gyerekkorát áthatotta a sokat emlegetett nagyapa alakja, az őt körüllengő sűrű titok. Az író nagyanyja, a fiatalon özvegyen maradt Csáti-Szabó Júlia ugyanis makacsul kereste-kutatta folyamatosan a választ, mi lehetett az oka az autóbalesetnek, amelyben a járműnek szinte semmi baja sem esett, megmagyarázhatatlan módon azonban a sofőr holtteste a hátsó ülésről, az uraságé pedig a befagyott Ferencz József-csatornából került elő. Azt, hogy közönséges baleset volt, semmiképp sem tudta elfogadni. Vajon az játszott közre, hogy a munkaadó, Kamjonkai Szemző Dénes földbirtokos „fűnek-fának” tartozott? Esetleg az, hogy a hatalomnak nem tetszettek a bácskai földbirtokos magyarországi kapcsolatai, politikai vetülete volt a halálesetnek? Miért foglalkoztatta Csáti-Szabó Júliát az a púdertartó tégely, amely valószínűleg a szomorú sorsú Ungár Piroskáé lehetett?
A regényben végigkísérjük az író őseinek sorsát a harmincas évek végétől, bekukucskálunk a bácskai falusi emberek otthonaiba, velük együtt küszködjük végig a második világháború éveit és az ezt követő időszakot. Számos vajdasági család élte meg így vagy hasonlóan a XX. századnak ezeket az évtizedeit. Vajdasági emberek, akik igyekeztek megkapaszkodni az Alföldnek ezen a részén, mint a regényben az ómoravicai Gyülekezet közben Majorosék portáján az a villám sújtotta eperfa, amelynek a szokásos sugárszerűen hétfelé ágazó gyökere mellett volt egy nyolcadik gyökere is, amely nyílegyenesen lefelé vezetett. Ez táplálta, tartotta életben.
A regényt olvasva a kibic egykedvű nyugalmával figyeljük, hogy 1956-ban Majoros Sándor alig pár órás csecsemőként kizuhan a pólyából, és a halálra rémült nővérek az életéért küzdenek. Miért izgulnánk, hisz tudjuk, hogy megmenekült, és már felnőttként, kívülállóként ő is ott áll az olvasó mellett, vele együtt nézi végig, ki tudja, hanyadszor, a jelenetet. Majoros Sándor e regényében ugyanis szinte zsonglőrködik az idősíkokkal. Nagyanyja, miközben éli a hétköznapi életét, de mégis ott ragad a titokzatos baleset idejében, az tölti be a gondolatvilágának nagy részét, az íróunoka azonban szabadon, könnyedén játszik az idősíkokkal. Miközben a regényt írja, beül nagyapja helyére a sofőrülésre, 1938. január 1-jén hajnalban: „Mintha én ülnék annak a gépkocsinak a kormányánál, nem több és nem is kevesebb tudással fölvértezve, mint amennyivel ő 1938. január 1-én rendelkezett. Mereven ülök a sofőrülésen, figyelem a teljesen néptelen országutat, hátha föltűnik egy árulkodó jel, amit ebből a kényelmes, jövőből múltba visszahatoló pozícióból számon kérhetek tőle.”
És Ignác nagyapa is üzen az unokájának 1968-ban a péterváradi tisztistrandon, a Duna vizében, miközben a kamasz fiú az életéért küzd: „Nem igaz, hogy a Krisztus utániak nem kapnak jelet, súgta a fülembe a mélyből felbukkanó Ignác nagyapám. Rátekeredett a bokámra, mint a hínár, miközben hozzám beszélt, lefelé húzott a birodalmába. Nem igaz, hogy nem tudtam, hogy mi vár rám, csak én is olyan dölyfös voltam, mint te. Egy a vérünk, te az én folytatásom vagy (…). Én mindent megpróbáltam, nagyapa, bugyborékoltam erőtlenül. Ott volt az a jégvirágszerű tenyérnyom a kocsi szélvédőjén, azt én küldtem oda, és nem is a mából, hanem a mához képest most még nagyon is bizonytalan, távoli jövőből (…).”
Mit válaszolt erre a nagyapa?
„Önző voltál, csak a saját számításodat követted, mert abban a nagyon távoli, bizonytalan jövőben pontosan tudtad, hogy ha én életben maradok, te sohasem születhetsz meg. Nem volt ott semmiféle tenyérnyom, mert ha lett volna, rajta felejtődik a pillantásom, és azon az eljegesedett úton az ilyesmi ugyebár nem úszható meg következmények nélkül, mire észbe kaptam volna, a kocsi máris az árokban pihen, és minden megváltozik. De te szánt szándékkal úgy intézted, hogy eljussak a Nagykanális hídjáig, és beteljesedjék a végzetem, súgta a fülembe Ignác nagyapám.”
