Mészáros Zoltán e kötete több szempontból is megkerülhetetlen olvasmány mindazoknak, akiket érdekel Vajdaság múltja és jelene.
Mint jeles történészünk bevezetőjében hangsúlyozza, ő egyszerűen csak meg akarja ismerni, és meg akarja érteni a történelmet. A múlt megismerése segít nyugvópontra jutni a jelent illetően. Mint a szerző hangsúlyozza, a kötet nem alapkutatás eredménye, nem tár fel új forrásokat, hanem az ő megközelítésében igyekszik értelmezni térségünk múltját. Ahogyan előszavában írja:
„Magyarországon – érthető módon – a mindenkori Magyarország egészének szempontjából vizsgálják az eseményeket. Szerbiában a szerb nép szempontjából. Megesik, hogy megpróbálják a mai államjogi kereteket és struktúrákat (pl. a Vajdaságot) visszavetíteni a múltba. Ez a munka viszont arra tesz kísérletet, hogy magyar aspektusból, de nem állami, hanem közösségi szempontból értelmezze a Délvidék történetét, azaz annak fontos csomópontjait.”
A szerző ugyan előszavában azon véleményének ad hangot, miszerint a történelmet nem lehet jól megtanulni a tankönyvekből, mert azok mindig az oktatói-nevelői céloknak vannak alárendelve, sokkal fontosabb volna olyan becsületes tudósok könyveit olvasni, akik jól vagy rosszul, de megpróbáltak megérteni és megmagyarázni valamit, mégis e tanulmányokat olvasva elgondolkodhatunk például azon, mi mindent nem tudatosított történelemoktatásunk egy mai átlagos műveltségű vajdasági emberben. Mondjuk azt, hogy a középkori Bács a korszak nagyvárosaival vetekedett, vagy azt, hogy 1568. január 6-ától 13-áig Tordán tartották meg azt az országgyűlést, amelyen Európában először vallási toleranciát hirdettek. Vagy például az Ópusztaszerre kiránduló vajdaságiak vajon tudják-e, hogy az ott látható remekbe szabott hegyikristályos, aranyozott püspöki kereszt Oroszlámosról származik, amely egykoron kolostori központ volt? Vagy: a zentai csata emléke hogyan maradt fenn a szájhagyomány útján? Tudom, ezek mindössze apró „gyöngyszemek” Mészáros Zoltán könyvében.
Az esszék és tanulmányok gyűjteménye térségünk történetét dolgozza fel, a középkortól az 1848/49-es forradalom bukásával bezárólag, de természetesen találunk utalásokat a jelenre is. „Ha történetéről akarunk írni, akkor egyben Magyarország, a szerb nép, az Oszmán, a Habsburg Birodalom, a dualizmus kori Magyarország és a délszláv állam történetéről kell írnunk. Eseménytörténeteket kell értelmeznünk, amelyek messze túlmutatnak a mai Vajdaság területén: Konstantinápolytól Bécsig, Szentpétervártól Párizsig, Washingtontól Moszkváig és Belgrádtól Budapestig terjednek.” Néhány cím a tartalomból: A Balkán, Magyarország, a szlávok és a szerbek; A Délvidék és a Vajdaság kialakulása; A zentai csata; II. József uralma, egyházkritikája délvidéki tapasztalatai alapján; Szenttamás ostromai; A forradalom romjai és a ki nem élt nemzeti vágyak. Mindenképp az olvasó figyelmébe ajánlom A Hymnus és a magyar bánat című esszét is.
A könyv egyik nagy erénye, hogy miközben tényeket közöl, összefüggésekre mutat rá, igyekszik értelmezni a saját megközelítéséből a térség múltját, a tényeken, adatokon átsüt a kisemberek iránti empátia. A zentai csatáról szóló tanulmányban olvashatjuk az alábbi sorokat „...el tudjuk képzelni, mivel járhattak az akkoriban oda-vissza vonuló hadak. Üszköt, üres istállót, éhező vagy halott embereket hagytak maguk után.” A szerző mélyen együtt érez az arctalan kisemberekkel, azokkal az egyénekkel, akik a szürke tömeget alkotják, függetlenül attól, hogy ők ölték meg az ellenfelet, vagy ők maradtak ott holtan a harctéren, hisz nekik a harc nem történelem volt, vagy egy fejezet a történelemkönyvből, hanem maga az életük. A tények, adatok mögött mindig ott van az az alföldi ember, aki állandó kiszolgáltatottságban él, a saját és a családja életéért rettegve, aki a hadak elvonulása után a halottait elsiratja, a lerombolt falvakat újjáépíti, újrakezdi/folytatja az életet, küszködik, hisz ahogyan Mészáros Zoltán bevezetőjében írja: „Én úgy látom, hogy a Délvidék, a Vajdaság – vagy nevezzük bárminek a térséget – története leginkább a küszködésről szól.”
