Két ujjam azért emelem föl, / hogy tiltakozzam. /Hány éve tartom az ujjam, / hány éve kérdő- / és felkiáltójel vagyok. Ezeket a sorokat az 1960-as évek első felében írta le az akkor huszonéves Gulyás József. Ám a Tiltakozom című versét akár 2014-ben, halála előtt is papírra vethette volna, hisz az örök elégedetlenség, az indulatosság egész életére, költészetére jellemző volt.
Most, az 1955 és 1965 közötti időszakban írott összegyűjtött verseit olvasva megállapíthatjuk, már indulása első éveiben is mennyire kész költő volt, igazi őstehetség. És mennyire átitatta egész életét, költészetét a magány érzése, mennyire nem tudott belenyugodni a hiányokba, mint ahogyan azt A provinciákból jövet című versében is megfogalmazza: Mindenből hiányzik valami. / A só hiányzik az útból, /a megérkezésből, a kedvből, / hiányzik a szavakból, / hiányzik a szavak ételéből, / az érkezés kenyeréből, / az íze hiányzik e délutánnak.
Szigorú volt önmagához, környezetéhez, a világhoz, nem tudott megalkudni, az ál-értékeket, az illúziókat megvetette egész életében. Akkori életérzését a Körbezárt menekülő ciklus versei fejezik ki talán a leghívebben: Nem lehet maradni, nem lehet menni, / mert bármelyik irányba indulnék el, min- / den út a völgyben fut össze. / Ó, körbezárt menekülő!
Gulyás József egész életében szívósan dolgozó költő volt, igazi perfekcionista. Képes volt évtizedekkel később is újra elővenni egy-egy versét, és addig dolgozni rajta, javítani fáradhatatlanul, amíg nem érezte tökéletesnek. Hisz a vers, a jó vers volt számára a világon a legfontosabb.
Szociális érzékenysége közismert volt, mint e versválogatás is bizonyítja, ő soha nem sietett el szemlesütve az utcákat láb nélkül járó nyomorult mellett, hanem vers is született róla, és versben örökítette meg a zsák súlyától a pincébe zuhant kifutófiú halálát is, mint ahogyan lelkét megérintették a vasútállomáson tébláboló, a fáradságtól álomba zuhanó szerencsétlen gyerekek is, akiket elkergetnek, mert nincs jegyük.
Közismert volt róla, hogy ha igazságtalanságot, visszásságot, hamisságot tapasztalt, azonnal szóvá tette, odamondogatott úgy élőszóban, mint versben. 1959-ben írta /A ma urai/ című versét: Az álkultúra milliókat jövedelmez, / bankkönyv, mosógép, szőnyegek: remek, / édes élet, rolók, bezárt kapuk. / Csak a ma biztos, a holnap hazug, / érte aljasak vagyunk, / alattomosak és kegyetlenek.
Jelentős költő volt, aki a költészetben sem követte az épp divatosat, mint ahogyan a rendszerváltás után is dacosan felvállalta nem időszerű világnézetét. Ám mint említettem, a vers volt számára mindig is a legfontosabb. Kár, hogy nem élte meg összegyűjtött versei megjelenését – amelyet már nagybetegen óriási izgalommal várt –, amely tisztelgés életműve, munkássága előtt.
Befejezésül, tisztelgésképpen álljon itt néhány sora e kötet záróverséből, az 1965-ben született verseimből: verseim visszatérő menekülések / verseim bukásra álló játszma / verseim látható dolgok látása / és ezért nem jár itt köszönet.
