A kárpátaljai magyar falvakban az elmúlt évtizedekben a kisemberek élete szüntelen küzdelem volt: gyakran elveszítettek csatát mind a nincstelenséggel, mind a basáskodó új kiskirályokkal szemben. A pénztelenség és a feleség betegsége még arra is rábírta az első novellában szereplő juhászt, hogy egyetlen értékét, a juhokat ügyesen terelő puliját – kenyérkereső társát – eladja, hogy orvosságot tudjon venni az asszonynak és kenyeret a gyerekeinek. Gábort, a kolhozba kényszerített, valamikori húszholdas gazdát is kenyérgondok nyomasztották, amikor nem viselkedett elég alázatosan a lóháton, pompás aranyderes nyergében érkező brigádvezetővel szemben. Amikor kérdésére, hogy az asszony miből süssön kenyeret, meg karácsonyra kalácsot a gyerekeknek, az önmagát atyaúristennek képzelő brigádvezető válasz gyanánt végigvágott az arcán az ostorral, Gábor visszaütött, a dulakodás hevében a földre rántotta, ütötte-vágta a földön heverő embert. A rendőrök elől elbújtatta volna a rokonság, de ő hagyta, hogy letartóztassák. Holott, előtte is nyilvánvaló volt, hogy az igazságszolgáltatás durván példát statuál, ám ő szinte fásultan, egykedvűen belenyugodott a sorsába, abba, hogy csakis ő húzhatja a rövidebbet. Az sem hoz diadalmas elégtételt a kisembernek, ha végül kiderül az igazság: a falusi szövetkezet egyik fuvarosára a brigádvezető a bíróság előtt gyáván és pofátlanul rákente a saját vétkét, hogy megmeneküljön a tetemes pénzbüntetéstől és pozícióvesztéstől, és amikor a fuvaros társai az ítélet hallatán felháborodva elárulják azt, amiről a tárgyalás során gyávaságból hallgattak, hogy a brigádvezető a hibás, nem pedig a fuvaros, a szerencsétlen, meghurcolt kisember számára a felmentő ítélet nem hoz katarzist. Hét hónapig nyomta az ágyat, 34 évesen rokkant lett, felesége aprópénzért házakhoz járt takarítani, hogy ne haljon éhen a család. Amikor a nincstelen kubikosok egy csuporban antik aranypénzt találtak, mindannyian mindenáron részesülni akartak belőle, mindannyiuk lelki szeme előtt felcsillant a könnyebb élet reménye. Előkerült a kés, gyilkosság történt a semmiért, hisz nyilvánvaló, az ilyen leletnek múzeumban a helye, aki ilyet talál, be kell szolgáltatnia. A szocialista időszak vége sem sem hozott jobb sorsot a kárpátaljai kisembernek. Az egyik novella hőse gyári munkás volt, a gyár azonban bezárt, s az ereje teljében levő férfi örült, hogy alkalmi munkát kapott a Gazda dinnyeföldjén mint dinnyecsősz. Végignézte, hogy esténként a Gazda drága nyugati kocsival furikázó, az aranyifjak életét élő fia sorra hordja a környékbeli nagylányokat egy kis szerelmi légyottra a dinnyeföld mellé. Amikor a csősz kisebbik lánya is sorra került, ő egy pillanatig sem habozott, amikor le kell állítani a fruskával durván erőszakoskodó újgazdag suhancot. Az elkényeztetett fiatalember pisztolyt rántott, a meglőtt férfi/apa utolsó gondolata pedig ez volt: Valami nincs rendjén a világban. Nagy Zoltán Mihály egy másik – újabb – novellájának munka nélkül maradt főszereplője az anyaországban próbált szerencsét: falubeli társaival együtt feketén dolgozott kőművessegédként, boldogan vitte haza szeretteinek a megtakarított pénzt és az ajándékokat. A magyar–ukrán határon illegális munkavállalóként letartóztatták. Ő volt az 1120-as ügy, az anyaországban az 1120. lefülelt illegális munkavállaló – pusztán egy iktatószám az ügyében intézkedők számára.
Magyar emberek a szereplői a novelláknak, ritkán jelenik meg egy-egy más nemzetiségű figura. Természetesen a nemzeti azonosságtudat megőrzése, az asszimiláció kérdése is megjelenik a novellagyűjteményben. Az egyik novellában megismerhetjük Kovács Andrást, aki elzavarja a házából a fiát és menyét, amikor kiderül, hogy nem magyar iskolába íratják imádott unokáját, hanem a jobb érvényesülés reményében a többségi nemzet nyelvén kell majd tanulnia a kisfiúnak.
A szerző újabb novelláiban megjelenik az újkori Messiás is, a kisemberektől a termőföldet aprópénzért felvásárló üzletember.
Nagy Zoltán Mihály nagyon otthonosan mozog a közegben, amelyről ír, valóban mélységeiben ismeri azt a világot, hőseinek minden verítékes küzdelmét a sorssal, lelkivilágukat. A novellák erejét a belső monológok adják, emellett a lírai történetmondás is megjelenik e régi és új novellákat tartalmazó válogatáskötetben, vagyis néhány, egyetlen mondatban, egyes szám első személyében elmondott történet a gyakran vegetálássá lecsupaszodott életről, amelyből nagyon nehéz felemelkedni, kitörni.
