A legizgalmasabb kérdés: hogyan éltek egy-egy korban a kisemberek, hogyan gondolkodtak a világról? Egy-egy politikai lépés, gazdasági intézkedés hogyan hatott ki sorsuk alakulására? Brenner János riportkötetéből – Riportok a Dunától a Tiszáig – meg egy kicsit távolabbról – a közelmúlt vajdasági emberének – földművesének, gyári munkásának, mérnökének, falusi orvosának – a mindennapi élete, örömei, gondjai bontakoznak ki. A kötetbe beválogatott első riport 1965 tavaszán, az utolsó 1988 elején látott napvilágot a szabadkai Hét Nap hetilapban.
A gazdasági, mezőgazdasági termelés mindennek az alapja, hisz a jól működő gazdaságnak, mezőgazdaságnak köszönhetően jut elegendő pénz oktatásra, kultúrára, egészségügyre... Brenner János könyvének gerincét is az ezekről szóló írások alkotják. Riportútjai során járt például az adai Potisje Szerszámgépgyárban, amelynek a ’70-es években jól csengő neve volt a szerszámgépgyártás olasz, francia, német vezetői előtt is. A riportsorozatban a menedzser típusú, a gyár felvirágoztatásáért sokat tett vezérigazgató mellett az egykori gyáralapítókat is megszólította, azokat az ekkor már idős mesterembereket, akik a Nyugaton is versenyképessé vált gépek megtervezésébe, megalkotásába egykoron belevágtak. S kifaggatta a Németországban vendégmunkásként szintén gépgyárban 18 hónapot ledolgozott fiatal mesterembert is, mit csinálnak ott másként, miért hatékonyabb a jó munkaszervezésnek, átgondoltságnak, fegyelemnek köszönhetően ott a munka. Szintén ezt tudakolta Zürichben az ott dolgozó, vajdasági származású mérnöktől. Brenner, miközben munkájukról, falujuk, városuk fejlődéséről, problémáiról faggatta az embereket, az ő mindennapjaikat, örömeik-gondjaikat is lejegyezte, úgyhogy kötetből például azt is megtudjuk, hogyan élt a hetvenes években a Csókai Szalámigyár munkása háromtagú családjával.
A becsületesen, hajnaltól napestig dolgozó és anyagilag szépen gyarapodó, földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozó vajdasági ember befektetési filozófiája, józan paraszti logikája világlik ki egyik-másik beszélgetésből: „Természetesen mindig az ólak nőttek előbb, s csak aztán bővült egyet a ház” – mondta 1974-ben a jómódúnak számító adai termelő az újságírónak. És a kispiaci jószágtenyésztő házaspár is „azt csinálta – jegyezte fel 1975-ben Brenner –, amit mi a munkaszervezetektől várunk el. Körülbelül ilyen sorrendben: valamiféle épületet, s bele jó gépet. Aztán ha a gép már adja a jövedelmet, jöhet a korszerűbb épület. Majd újra a korszerűbb gép, végül a szép igazgatósági épület. Ők még nem jutottak el az igazgatósági épületig, azaz a korszerű családi házig”. Ezek, a két kezük munkájából élő emberek gyakran csalódottságuknak is hangot adtak, azt is megfogalmazták, ami a fejlődés kerékkötője volt.
Más jellegű interjúk is vannak Brenner János kötetében, bepillanthatunk a teheráni nagyköveti rezidenciára, hogyan folyt a hetvenes évek elején ott az élet, amikor Balla László volt a nagykövet, izgalmas olvasmány az élsportoló-edző-tornatanár Ladócki ikerpár életútja, a kötetben szereplő interjút olvasva ismét felidézhetjük a szabadkai Pro Musica Kamarakórus sok-sok sikerét itthon és külföldön.
Targoncakezelő, kutatómérnök, föltaláló, tejtermelő... – csupa olyan embert mutat be Brenner János, akik igyekeztek mindig tisztességgel helytállni, legjobb tudásuk szerint tenni a dolgukat, eredményeket felmutatni, legyen szó egy gyárcsarnokról, gazdasági udvarról, dohányföldről, sportcsarnokról, koncertteremről.
Ez a könyv annak a kornak a krónikája, amely középkorú és idősebb olvasóink számára nagyon jól ismert, sok esetben személyesen ismerik/ismerték a riportok szereplőit, a fiatalok pedig árnyaltabb képet kapnak a múlt század ’60-as, ’70-es, ’80-as éveiről. Ez a kötet ugyanakkor azt is az emlékezetünkbe idézi, hogy habár ma már mások a társadalmi, gazdasági adottságok, körülmények, de itt, a Vajdaságban most is nagyon sok Brenner János egykori riportalanyaihoz hasonló ember él, aki szereti a szakmáját, becsületesen, odaadóan teszi a dolgát, helytáll a mindennapokban, hétköznapi hősként.
