Farkas Zsolt 1996-ban kiadott monográfiája és András Sándor Az otthonos idegen című 2011-es tanulmánykötete után Harkai Vass Éva szubjektív értelmezői leltára üde színfoltja a Kukorelly Endréről szóló irodalomnak. Már csak azért is, mert szerzője meg sem kísérli a tudományosság látszatát kelteni, mindvégig megmarad jó szemű szakmai befogadónak, aki – ha nem lenne ez egy irodalomtörténész esetében teljességgel irreleváns – egyszerűen csak szereti a Kukorelly-könyveket. Hogy ennek mi az oka, arról ő maga ír, amikor arra a kérdésre próbál választ adni, hogy mitől jó Kukorellyt olvasni: „Attól, hogy rokonszenves ez a szövegekben megkonstruált, magát nem feltétlenül mindentudónak, sőt egyáltalán nem mindentudónak elénk állító én. Attól, ahogyan a legkevésbé irodalminak tűnő diskurzusból irodalmat csinál. Hogy a szándékolt ügyetlenkedésekben, szögletes gesztusokban önmagunk ügyetlenkedéseire és szögletességére ismerünk. És hogy mindez csak felszín, látszat.” S hogy mi van ez alatt a felszín alatt? A berögződött közhelyek szétszerelésének, a hétköznapi frázisok megbontásának igénye, hogy „álbölcsességektől és pátosztól megfosztva rámutassanak esendőségünkre”, és egy működésképtelen, de magát nagyon is működőképesnek mutató világ apró részleteinek bíráló, olykor parodisztikus leleplezése. Ezekből áll össze a Kukorelly-fíling, na meg „a metszett elhallgatásokat papírra vető és rejtett utalásokat író” Kosztolányiból, megspékelve Thomas Bernhard-, Gottfried Benn-, Nietzsche- és más mottókkal, intertextusokkal, s persze Mészöly éles tekintetével.
A Szív és nők, igen és nem kihagyásokkal ugyan, de végigpásztázza az életművet, bevezetőjének ígérete szerint műnemi kategóriákat és megjelenési időt alapul véve, de – mint később kiderül – ezzel meg is vezeti az olvasót, hiszen az első blokk versesköteteket elemző írásai között akad egy kakukktojás, a rövidprózákat tartalmazó Mintha már túl sokáig állna című könyvről készült kritika. S mintha csak ezzel igyekezne éberen tartani az érdeklődést, meg is találjuk benne a magyarázatot a látszólag nem megfelelő elhelyezésre: hogy tudniillik a Kukorelly-oeuvre műfaji képlékenysége, a líra és a próza közötti határvonal átjárhatósága miatt csak az biztos, hogy szöveg van.
Izgalmas egyébként tetten érni ezen az 1996-os recenzión az irodalomelméleti terminus technicusok változását, így a próza kifejezés jelentésbeli módosulásait a műfajspecifikus jegyeket eltörlő posztmodern eljárások miatt. Ez a gyűjteményes kötet ugyanis alakulásában mutatja meg nem csupán a Kukorelly-opust, hanem Harkai Vass Éva interpretátori pályáját is: az 1987 és 2011 között készült esszék, kritikák és tanulmányok kaptak benne helyet, tehát csaknem huszonöt év termése. Kisebb részük első közlés, többségüket a Híd, a Jelenkor, a Kalligram és a Parnasszus folyóiratokban meg a Hungarológiai Közleményekben publikálták, vagy tanulmánykötetekben láttak napvilágot. Az első darab a Manière-ről szól, kiemelve azt az iróniával átitatott modorosságot, amely a későbbi Kukorelly-szövegeknek is meghatározójuk lesz: a depoetizáltságot, az alulstilizáltságot, a szándékos nyelvi devianciát, amely azonban az utóbbi időben valamiféle klasszicizálódási folyamaton ment keresztül. A másik jellegzetesség, ami a Harkai-kötet középponti eleme, a vándorló szövegek motívuma: régiek és újak együtt sodródnak, élnek szimbiózisban, kerülnek más kontextusba, új jelentésárnyalatokat felvillantva. Ilyen, műnemek és nyelvi elvárások feletti zónában kerekednek ki Kukorelly írói-költői világának témabokrai: Budapest, a Szondy és a Szív utca és környéke, a család, az iskola, az úttörőtáborok mint a rendszer kicsiben, a katonaság, az utazások, a társak mint a társadalmi interakciók kicsiben, a foci, a lányok stb.
A kötet második fejezete a prózakötetekről szóló írásokat sorakoztatja fel: szembeötlő a szerző elfogultsága egyetlen regény, a TündérVölgy avagy Az emberi szív rejtelmeiről irányába, hiszen erről egy rövidebb és egy hosszabb – alaptételeiben megegyező – bírálat is bekerült a válogatásba. Ugyanilyen fontosnak nyilvánítódik a Vojtina redivivus című Arany-palimpszeszt, amely a harmadik, kötetfüggetlen, általános poétikai jelenségekkel foglalkozó blokk centrális írásának tárgya és több szöveg visszatérő fordulata: ennek értelmében az én destruálásában, alászállításában, a „hübriszközeli helyzet”-ek kerülésében, a nyelvből konstituálódó én-fogalomban, s egyáltalán az énmeghatározás problematikusságában jelölhetők ki a Kukorelly-féle ars poetica főbb pontjai. S hogy miben jelölhetők ki a Harkai-féle értelmezői ars poetica főbb pontjai? Az irodalomtörténész jelentős életművekre már a kezdetekkor azonnal lecsapó érzékenységében, a folyamatos kritikusi odafigyelésben és önfelülbírálatban, s ennek ellenére a több mint két évtizednyi időtávban készült írások sajátos összecsengésében.
