Kováts Judit Megtagadva című regénye és annak fogadtatása ékes bizonyítéka annak, hogy a magyar társadalom közel hetven év után sem szembesült teljes mértékben a második világháború okozta traumákkal. A kisember szerepe és helyzete a politikai változások forgatagában, a világégés eredményezte emberpróbáló kínszenvedések, és azok hatása az elszenvedőkre, a holokauszt közösségi feldolgozása ma is kibeszéletlen témának számít a magyar köztudatban.
Ahogyan a fülszövegből megtudjuk, a történész-levéltárosként dolgozó Kováts Judit az „oral history” elkötelezett művelőjeként hosszú éveken keresztül készített interjúkat szemtanúkkal a háborúról, a frontról és az orosz megszállásról. A huszonhárom személlyel készített, közel százórás anyag egyik fontos forrása lett első regényének.
A történet egy Nyíregyháza melletti falucskában játszódik. Az egyes szám első személyben elbeszélt mű főhőse Somlyói Anna, aki 1944-ben érettségi előtt álló diáklányként került testközelbe a háborúval. Már idős asszonyként, több évtizedes kényszeredett hallgatás után szánja rá magát a beszédre. Nem foglal állást, kimért hangon, részletekbe nem bocsátkozva adja elő hosszú monológját, tartózkodva a moralizálás és önsajnálat bárminemű megnyilvánulásától.
A regény a védtelen civil lakosság, a háború hátországának tragédiáját dolgozza fel. A második világháború 55 millió áldozatának a fele civilként halt meg. A szerző mindvégig egyféle kettősséget érzékeltet az emberek magatartásában. A kisemberek tömegének viselkedésében egyszerre van jelen a kiszolgáltatottságérzet a bombákkal és a rémület közepette teljesen lezüllött katonákkal szemben, és az elfásultság a megalázottak, elhurcoltak, meggyilkoltak irányában. A szükség győzedelmeskedik az elveken, a túlélési ösztön a részvéten.
Felmerül azonban a kérdés, hogy a szabadrablások, sorozatos erőszakolások és folyamatos kényszermunkára hurcolások közepette, amikor halottakat kellett kifosztani az életben maradásért, a lányokat pedig földbe ásott bunkerekben, dunyhák és párnák közé beágyazva, szekrénnyel elfalazott spájzban, kemencében, padláson rejtegették a „bárisnyákat” követelő katonák elől, vajon ugyanazok az erkölcsi normák uralkodnak-e, mint egyébként. Ilyen tekintetben a regény húsba vágó morális kérdéseket vet föl.
Elítélhetjük-e az apát, aki fia életének megmentéséért tíz másik falubeli fiút ad át az oroszoknak, és az orosz katonákkal együtt megy összegyűjteni őket? Elítélhetjük-e a túlélésért a kitelepített zsidók holmiját széthúzó kisembereket, akikről tudjuk, hogy a zsidók kisemmizése és elhurcolása előtt nem foglalkoztak azzal, hogy ki micsoda, a mai értelemben vett antiszemitizmus egyáltalán nem volt rájuk jellemző? Elítélhetjük-e őket azért, mert eszükbe sem jutott felemelni a szavukat a zsidók javain gazdagodók ellen, mert azt gondolták, hogy más is kihasználná az alkalmat a helyükben, és különben is, törvény szerint jártak el, az állam akaratát hajtották végre, hiszen az állam döntött úgy, hogy megszabadul az összes zsidótól? Elítélhetjük-e a védelemért esedező lányt, aki az ellenség karjaiba veti magát, csak hogy ne vigyék még messzebbre szülőfalujától? Elítélhetjük-e az anyát, aki két apró gyermeke mellett és egy harmadikkal a hasában némán nézi végig, ahogyan a részeg katonák megbecstelenítési szándékkal elvonszolják tizenéves lányát?
A regény nem ítélkezik, de nem is bocsát meg, ellenben, az erkölcsi felelősség relativizálásának szándéka nélkül, mindvégig arra ösztökél, hogy létszükséges a múlttal való szembenézés. A háborús bűnösök általában nem valaki mások, hanem azok, akik itt élnek közöttünk. A tragikus állapotoknak nemcsak elszenvedői és kiszolgáltatottjai, hanem rendszerint haszonélvezői is vannak, olyanok, akik gond nélkül fehérre cserélték az árpádsávos, nyilas karszalagot. Bár a regény ódzkodik mindenféle általánosítástól, az elbeszélő kimondja, hogy ezek az „önkéntes officérok” voltak a legrosszabbak, sosemvolt kiváltságokért olyat is megtettek, amit az oroszok nem is kértek tőlük: raboltak, dolgoztattak, bárisnyát biztosítottak nekik.
Az író mindvégig megőrzi a távolságtartást: nem értékeli, csupán láttatja az eseményeket, kellő pontossággal és együttérzéssel. Az egyenletes, minimalista beszédmód esztétikai hitelességet kölcsönöz a műnek, újfent alátámasztva azt a meglátást, hogy az élettörténetek és egyéni emlékek feldolgozásának tekintetében a jó irodalom mindig hitelesebb, mint a történelemkönyvek adathalmazai.
A dokumentumjelleg és feszes elbeszélői stílus ellenére azonban a regény nem nélkülözi a megindító leírásokat, éppen ellenkezőleg, az elbeszélő szenvtelensége varázsolja drámaivá a felidézett emlékeket, legyen szó az összegyűjtött zsidók kilátástalan helyzetének ecseteléséről, a lányok bunkerban átélt viszontagságainak ábrázolásáról, a megerőszakolás aktusának felidézéséről vagy a bevonuló orosz katonák fosztogatásainak és kegyetlenkedéseinek megrendítő leírásáról.
A Megtagadva sűrítve tárja az olvasó elé a második világháború borzadályait: kiszolgáltatottságot, lealjasodást, éhséget, betegséget, megaláztatást, fosztogatást, erőszakolást, becstelenséget, kínt, halált – az elbeszélő joggal kérdi magától: hol volt mindez idő alatt az Úr? –; szikár módon írja le, hogyan dönt testi-lelki nyomorba a véres összetűzés sorsokat, embereket, családokat. De itt nem áll meg! A háború iszonyát túlélő személyek azon szerencsétlenségével is szembesít, hogy számukra az áhított béke sem hozta meg a megkönnyebbülést: a megszállókból hős felszabadítók lettek, a hősök pedig nem gyilkolnak, rabolnak és erőszakolnak. A hallgatás telepedett rá egy hosszú, sötét korra, amely nem akarta meghallgatni őket, mire pedig bárkinek is elmondhattak volna bármit, már nem volt kinek – és nem volt miért.
Kováts Judit regénye vádirat. Vádirat a történelem, a zsarnokság, a múlthamisítók, a hallgatásra kényszerítők, a mindenkori hatalom haszonélvezőiellen. A hitéből kiábrándított, reményétől megfosztott, szeretetét elveszített, emlékeitől megtagadott ember vádirata.
A katarzis és feloldozás bárminemű formájának illúziója nélkül.
