T. Kiss Tamás A tükörtestvér című kötete a Forum Könyvkiadó regénypályázatának 2011. évi díjnyertes munkája. A kiadó fönnállásától kezdve több alkalommal is hirdetett regénypályázatot, amelyek mindig serkentőleg hatottak prózaíróinkra, és felfrissítették prózairodalmunkat. A 2011-es esztendőben is egy ilyen, üde hangütésű és egyéni narrációt követő kézirat nyerte el a bíráló bizottság tetszését. Itt mindjárt az elején leszögezem: az enyémet is.
Pedig voltaképpen semmilyen különösebb újdonsággal nem szolgál a regény. A farmernadrágos próza lazaságát, a kollégium mikroközösségének élményvilágát, a világban helyét kereső fiatalember életérzését gyúrta egybe benne a szerző a magyar és szerb határ által megkettőzve meghatározott magyar identitás tükörképeivel. Ez utóbbi elem, a nemzeti önazonosság árnyaltságának fölmutatása se újdonság a vajdasági magyar prózában, viszont mindez együtt nagyon jól működő regényvilágot eredményezett.
Élvezetes mondatai vannak T. Kiss Tamásnak. Őszintén szólva, olvasás közben ügyeltem, hátha kiszúrok valami nyegleséget, trehányságot, ügyetlen csavart, nyelvi nonszenszt, de a szerző erre nem adott alkalmat, sodró lendületű narrációjával becsalogatott elbeszélésének világába, átadta a kollégisták lazaságának illúzióját, az élet dolgaival szembesülésük frissességét, szinte nyargalni lehet a történetben, annak ellenére, hogy az elbeszélő elejt, majd újra felvesz narratív szálakat, szereplőit mellőzi, majd visszacsempészi a történésekbe, amelyek színhelyei Magyarkanizsa és Szeged között váltakoznak.
A két városban mintha két, önmagával azonos, de mégis különböző, a regény címében megjelenő tükörtestvérrel történnének dolgok. Persze a két város, a két léttér is eltérő benyomásokkal befolyásolja az első személyű elbeszélőt, aki szövegében utána ered a csönd városaként aposztrofált Kanizsa, vagyis szülővárosa csöndbirodalma megfogalmazhatóságának, illetve a szegedi egyetemi hallgatók létélménye közölhetőségének. A párhuzamok sokaságára derül fény a regényben egy kimondottan egyszerű séma nyomán. Szegedet és Kanizsát összeköti a Tisza, elválasztja az országhatár. A kapcsolat és elkülönülés hozta perspektívaváltások során különböző dolgok nyernek hangsúlyt, egyesek felnagyítódnak, mások háttérbe szorulnak, meghatározzák az elbeszélő érzelmeinek dinamikáját. A hősnek azon lehetősége, hogy két összetartozó, de mégis elkülönböződő világát mindkét oldalról, innenről és túlról egyaránt megtapasztalhatja, voltaképpen az érzelmek iskoláján vezeti keresztül, így a szövege akár nevelődési regényként is olvasható.
Atükörtestvér ugyanis jóval több mint piás, drogos kollégista történetek füzére. Bocsánat, egyáltalán nem az. A rövid fejezetekre tagolt műben van ugyan italozás, könnyű drogok, szerelem és testiség, minden, ami az urbánus környezetben előfordulhat a fiatalokkal, de T. Kiss Tamás olyan természetességgel tud ezekről mesélni, hogy soha nem vulgáris, de nem is szemérmeteskedő. Alanyilag érzékeny, gazdag érzelmi világú, és nagyon tud írni, keresetlen és szellemes. Meg egy kicsit keserű. Mert Kanizsa és Szeged nyelvében azonos, de mégis eltérő, nyelvi kódváltásra utasító világa közt ott a senki földje, ahol a fiatal hősnek egyedül kell eligazodnia: „Tegnap azt álmodtam, hogy sétálok át a határon, és cipelem a jól megpakolt utazótáskám. Közben sötét van és hideg. A köd akkora, hogy az orromig sem látok. Mellettem német, osztrák, belga és lengyel táblás fekete autók húznak el, én pedig a két sáv közti sövény mellett bandukolok fáradhatatlanul. Valahol középen lehetek, mert sem előttem, sem mögöttem nem látom a határátkelőt. Csak az autók fényeit látom, meg az út szélére dobált szemetet. Csikkeket, söröskupakokat meg összezúzott energiaitalos flakonokat. Teljesen egyedül vagyok.
Ezt a helyet hívják a senki földjének.
Már úgy érzem, hogy végtelen ideje gyalogolok a semmiben, amikor feleszmélek, hogy nem is tudom, melyik irányba tartok. Egyszerűn fogalmam sincs, hogy Magyarországról megyek Szerbiába, vagy fordítva. Csak európai autókat látok. Megyek, megyek, megyek. Megyek, megyek, megyek, megyek, megyek, megyek, megyek a semmibe. Megyek, megyek, megyek, megyek, megyek, megyek, megyek a végtelenségig. Néha egy-egy autó rám dudál, hogy húzódjak odébb.”
A folyton úton levés sajátosan vajdasági magyar tapasztalatának megfogalmazása bontakozik ki a nemzeti és nyelvi önkép problémavilágának felfejtése mellett T. Kiss Tamás könyvében. Mintha virtuális történetet fogalmazna meg benne a szerző, ugyanis a „valóság” szó mindvégig áthúzott alakban jelenik meg a szövegben. Ha áthúzva is, de a valóság mégis hiteles ebben a regényben.
