Fehér Béla Kossuthkifli című regénye sajátos görbe tükrön keresztül mutatja be a tizenkilencedik századi Magyarországot, nem kevés áthallással a mai magyar társadalmat meghatározó állapotokra. Az 1849-ben, a szabadságharc vérzivataros mindennapjai alatt játszódó hazafias kalandregény jó terepet képez a politikai kérdések megvitatására, és a romantikára jellemzően szigorúan különválasztott jó és rossz örök párharcának ábrázolására. A zavaros hadihelyzettel, milliom veszéllyel, golyóesővel, vérszőnyeggel, elenyésző közbátorsággal fémjelzett történelmi háttér ugyanakkor kiváló keretül szolgál egy mágikus realista-elemekkel dúsított fantasztikus történet elmeséléséhez is.
A történet egy 1849 májusában zajló kettős utazást dolgoz föl. Swappach Amadé őrnagy, Kossuth hű követője – menyasszonya Estilla, akit a katonatiszttel való kapcsolata miatt cukrász édesapja kitagadott, a szkandallumokra áhítozó, púpos Thalvizer Karola grófnő és Batykó kocsihajtó társaságában – felvállalja, hogy egy málhaposta delizsánsszal Pozsonyból Debrecenbe szállítja Elepi Kőszálnak az Estilla édesapjától rendelt beuglit, a talpig katonaember túlbuzgóságában ugyanis kémjelentést vél felfedezni egy ártatlan baráti levélben. Ezt az illusztris társaságot követi egy koporsót szállító gyászhintón Swappach Ferdinánd tanácsos, Amadé édesapja, minden hájjal megkent császárhívő úriember, aki az őt kirabló fiával szándékozik leszámolni, továbbá Vödric Demeter, aki ráébredve elkövetett hibájára, Estilla lányát szeretné visszakapni, és Dalfalvi Mátyás temetkezési vállalkozó.
Utazásuk során a hősök megállnak kastélyban, megszállnak fogadóban, összefutnak katonai alakulatokkal, találkoznak zarándokokkal és betyárokkal, haladásukat nehezíti a hidak hiánya – a szerző kétségtelenül érzékeltetni szeretné a társadalmi miliőt –, és ez alatt az idő alatt hihetetlenebbnél hihetetlenebb kalandok és csodaságok esnek meg velük: gyilkosságok történnek, halottak jelenései tűnnek föl, pohárszék tetején lelkek kergetőznek, bűvös szóra egy kis dobozból előjön a „maradék magyar”, beszélő állatok és egy kiütéses, bibircsókos banya képében álcázott orosz előőrs jelenik meg, Petrovics poéta, Ludas Matyi és János vitéz is felbukkan egy-egy pillanatra, egy révész meg bizalmasan elárulja, hogy látta Kossuthot vízen járni. Olyan ez a magyar szabadságharc idején játszódó fantasztikus kalandregény, mintha egy Ezeregyéjszaka-mesét néznénk hollywoodi filmadaptációban.
A mű legnagyobb erénye a bravúros nyelvezet, ami az első mondattól kezdve magával ragadja az olvasót, és humorával, szándékosan „mesterkélt” csengésével, olykor értelmetlen részeivel, a teletűzdelt idegen kifejezésekkel és valószínűleg kitalált szavakkal (cukkerbakker) kellő érzékletességgel idézi meg a kort. A dobozi ember – akit Estilla őriz utazása során – legendája hűen tükrözi a regény nyelvezetét és mesevilágát: „Régestelen régen történt, ötödik László király uralkodása idejin, amikor kun, tatár, vagy bőgő pofájú szaracén többet ért, mint a magyar. Visszatért a pogány világ, egyik pártütés követte a másikat, a nagyurak a ganyét is széthányták egyetlen csepp szent krizmáért. Akkor történt, hogy Füzegy vitéz Vetus Budára lovagolt, onnan a Tábor-hegy alá, Fejéregyházára, Boldog Mária templomába. A kőoltár elé heveredett, várta Árpád solymát, mert az volt a táltosok táltosa. Várakozott három hosszú napig, aztán a harmadik nap alkonyatán a vereslő naptányérból előcsapva nagy suhogással megérkezett a sólyom. Nem szólt semmit Füzegy vitézhez, csak nagy hirtelen rálehelt, ezzel megzsugorította, de akkora kicsinységre, mint egy kanveréb. Gyorsan skatulába dugta, hogy úszkáljon az idők végtelenjében. Úszkál is azóta, mert csak akkor nyeri vissza az emberi méretét, ha a magyar elnyeri az igazságot.”
A nyelvezettel ellentétben a regény hősei, karakterisztikus vonásaik megrajzolásán túl, kidolgozatlanok maradnak, fehérek-feketék, lélektani ábrázolásuktól nyilván szándékosan eltekint a szerző. Ez alól részben kivételt képez Swappach Amadé és Batykó alakja. Az őrnagy ízig-vérig Don Quijote-i figura, akinek spanyol eredetijével ellentétben nem a hőn imádott nő, hanem Kossuth – ez a regényben megosztó személyiség – a rajongása tárgya. Megszállottsága a magyar forradalom vezetőjével teljesen elferdíti józan ítélőképességét, ami által a bús lovaghoz hasonlóan nevetséges karikatúrává válik.
Az őrnagy által folyamatosan kötéllel a nyakánál fogva irányított kocsis mindennek pont az ellenkezője: egyszerű, hétköznapi ember, hétköznapi hiedelmekkel, annak ellenére, hogy egy csomó meseszerűség veszi körül, racionálisan gondolkodik, hite és paraszti bölcsessége mindig túljuttatja az akadályokon, és ilyen értelemben Sancho Panzával mutat lelki rokonságot. A mű számomra legmegragadóbb szereplőjéről van szó, egy „amatyőr komponyistá”-ról, aki, ha szívből fújja a trombitáját, mindig csoda történik. Jellemét nyelvhasználata is hűen tükrözi: „Muzsikáltyam anyácskámnak, erre aszontya alattya a három lábú fejőszék: marhalábat sütyöttem, tormás tyúkot főztem, űjjenek kentek asztalho’! Eldobta a sajtyárt szegénke, futyott a hatyárba, visítyott malaci módra. Ki gondolta gyerekfejjel, hogy a jágerhorn tesz csodát, pedig úgy vót. Rá egy hétyre megint fúttyam, a legelső saját komponírt, a Zöld hóesést, akkor a kemence ajtaja kinyílt, deákul beszélt. Anyácska elástya a jágerhornom, de reggelre visszagyütt, mellém feküdt a szőrdikóra.”
A Kossuthkifli kétségtelenül több mint egy fantasztikus kalandregény vagy egy romantikus mítoszkép paródiája. Elgondolkodtat. Múltról, jelenről. A valósághoz való viszonyulásról. Magyarságtudatról. A néplélekről. („A népet nem érdekli, ki uralkodik felette. Köpik rá. A nép azt akarja, hogy békén hagyják, ne vigyék kísértésbe, de legyen meg a mindennapi kenyere.”) Ahhoz, hogy a töprengésre és továbbgondolásra késztető részek kifejezettebbek legyenek, nem ártott volna feszesebbre fogni a regényt, nem terhelni öncélú, a történetet előre nem mozdító apró kitérőkkel. Olykor túlburjánzik az elbeszélő mesélőkedve, máskor meg éppen ellenkezőleg, túlságosan rövidre zárva – az alapszituációból eredő feszültség kiaknázása nélkül – oldja meg a konfliktust (apa-fia leszámolása). Úgy tűnik, hogy a végére a történet teljesen elszabadult az alkotói felügyelet alól, a szerző nem tudta megfelelő mederben tartani azt, aminek eredményeként az addig hömpölyögve áradó mesefolyamhoz képest egy súlytalan lezárásban futott ki. Jobb arányérzékkel kiküszöbölhetőek lettek volna ezek a hiányosságok, ezt leszámítva azonban nagyon élvezhető ez a magyarsággroteszk, olyannyira, mint a betyár beszólása a térdeplő zarándoknak: „Eriggy földet művelni, éhkoppon nyomorogni, ahogy a többi rendes ember!”.
