Történt, hogy 2009. április 16-án a Santa Cruz-i Las Américas szállóban kommandósok (rendőrök-katonák?) tűzharcba keveredtek a vendégek kisebb csoportjával és ártalmatlanná tették a (veszélyes?) bandát: Rózsa Flores Eduárd, Magyarosi Árpád és Martyn Dwyer életét veszítette a rajtaütésben (?), Mario Tadić megúszta, akárcsak Tóásó Előd, akit Bolívia perbe fogott az államelnök ellen tervezett merénylet gyanújával, de mindmáig se érdemi tárgyalás nem zajlott, ítélet nem született az ügyében.
Egyik napról a másikra feledésbe merülő újsághír csupán, annyival több, hogy az áldozatok és őrizetbe vettek felett illetékes európai kormányok figyelmet szenteltek az ügynek. Nem különben Balázs Attila, aki sajátos műfaj keretében bont ki történetet egy újsághírből.
Ha ennyi lenne az egész. De nem ennyi: a Pokol mélyén rózsakert című művében visszanyúl egészen a Cunniculus című regényének posztdokumentarista fikciójához, a Kinek Észak, kinek Dél Balkán-regénye dokumentáris bázisra építkezéséhez, és ebben a művében a posztdokumentarizmus és a dokumentum-fikció közelebbről szabályozatlan műfajának saját változatát igyekszik poétikai elvként megfogalmazni. A dokumentált tényeket fontos sarokköveknek tekinti a narráció során, ezek kiemelt, megkerülhetetlen helyet töltenek be a szövegben. Csakhogy Bolívia messze esik Budapesttől, a szerző nem rohanhat Dél-Amerikába, amint egy adat vagy tény pontosítására támad igénye: a tényekről szóló értesülései másodkézből, internetről, on-line sajtóból származnak, de van közvetlenül és közvetetten megszólaló szereplője is a műnek, így a szerző bátran sétál a valós és képzelt, a dokumentum és a fikció mezsgyéjén. Egyben észrevétlenül becsempészi a tényregény poétikai alakzatai közé az idegen forrás kezelésének a tudományos idézéstől eltérő, fikcióba épített fölhasználásának aktusát.
Arra viszont kimondottan ügyel, hogy művét ne tényregényként olvassák, ehhez remek elidegenítő eljárásokat dolgozott ki, barokkosan terjengős, szellemes közbevetéseket, önreflexív mini tirádákat, amelyek folyamatosan emlékeztetnek a szerzői koncepcióra, miszerint amit ő regényként írt le, lehet valóság is, fikció is, vagy a kettő ötvözete, ráadásul ez utóbbi föltételezés is két irányba szakadhat: az sem biztos, hogy a szerző színezte ki a tárgyilagos elemeket szórakoztató-elgondolkoztató prózája írása közben, vagy eleve ilyen színesre ápolva kapta forrásaiból. Nem csoda, hiszen Dél-Amerika a mágikus realizmus hazája, és Balázs Attila szövegébe belopakodik ez az irodalom, olykor hangulatként, olykor Borges és Mario Vargas Llosa megszólaltatásával. Ami megint csak magától adódik, hiszen a történetet elindító Eduardo Rózsa Flores maga is kacérkodik a költészettel – eléggé dilettáns módon. A bolíviai születésű férfi színes egyéniségét tükrözi, hogy volt KISZ-titkár, alapító tagja volt a Magyar Zsidó Kulturális Egyesületnek, közben Isa Omar néven alelnöke a Magyar Iszlám Közösségnek.
Jól tudom, a magyar közvélemény néhány komoly affért követően erősen plágiumellenes, és ez nem csupán a doktori értekezések témakörét érintő megnyilvánulás, hanem a szépirodalom terén is hullámokat ver. Ha valaki az eddigiek nyomán olyasmire gondol, hogy Balázs Attila jelen művében is átvételek, jelöletlen idézetek stb. nyomába eredhet, hagyjon föl minden reménnyel. A mű a zsurnalisztika és a szépirodalom gyümölcsöző mezsgyéjén, az oknyomozó és a felfedett tényeket továbbgondoló elme együttes működése révén született. Az elbeszélő folyamatosan kérdez, miközben a lehetőségek, valóságszituációk garmadáját veti föl. Előtte bizonyára összeállt a kép, de azt nem erőlteti rá olvasójára, a történet dobozában hagyott mozaikkockák révén bárki olyan képet varázsolhat maga elé, amit hitelesnek hisz.
Balázs Attila könyvének szövege sok irányba kanyarog, dokumentumokat lebegtet meg, fantáziát tényként, tényeket fantáziaként mutat föl, hogy végül egyetlen mederbe terelődvén ábrázolja Che Guevara, Rózsa Flores és Bolívia hármasságának sorsszerű egymásra vetülését, szó szerint: „..ha nincs Che Guevara, nincs Eduardo Rózsa Flores.” (36)
A könyv ugyan magyarázatot keres Flores tetteire és végzetére, ennek érdekében a történet fősodrától messze kalandozó, majd az elbeszélés értelmezése során hasznosítható hordalékkal visszatérő kitérőket tesz az elnyomók és fölszabadítók népes arcképcsarnokában. Ez a mű voltaképpeni üzenete is. Néhány ember számunkra ismeretlen indíttatásból otthagyta fogát és ki tudja még micsodáját egy országban Dél-Amerika legszegényebb vidékén, ahol halálbüntetés nem létezik, de a forradalmárok valahogy soha nem élik túl akcióikat. Rózsa, Magyarosi, Tóásó mindössze ürügy Balázs Attila számára, hogy részletesen beszéljen Dél-Amerika és a demokrácia dicstelen múltjának történetéről. Megalapozottan és szemléletesen.
Maga a műfaj, amire éppen nem találunk nevet, magában érdekes. Posztdokumentáris-fikciós-dokumentáris próza. Egyszerre markol a múltból, el egészen a prekolumbián kortól a regényírás idejéig, ami persze problémákat vet föl a mű jelenidejűségét illetően, hiszen a megírás során a mű élő és dokumentálásra érdemesült szereplővel a regénytérből beláthatatlan események történtek, Hugo Chávez venezuelai elnök például a szövegben még reményteljesen néz a küszöbön álló választások elé, mire a könyv az olvasók elé került, csupán bebalzsamozott tetem. Az idő átrobogott a történéseken, részben ettől lesz Balázs Attila műve posztdokumentarista alkotássá.
A szerző kedvenc forrása és hivatkozási helye a Wikipédia és egyáltalán az internetes portálok, ezek felhasználása új dimenziót nyit az elbeszélői eszköztár kiterjesztése, a digitális adattárak befogadása, egyfajta narratíva-generáló elő-szövegként kezelése előtt. Természetesen a Rózsa Flores és társai sorsa által ihletett mű megírásához más, a történeten kívüli anyagokat is fölhasznál, verset, dalszöveget, fantáziát, mint a valóság megjelenítésének elemeit, mert „a valóságot meg kell írni. Ha keserűen is. A valóságot, amelyhez a legendák szintén hozzátartoznak, miként az álmok. Annak leghőbb vágya példának okáért, hogy azon, ami rossz, sürgősen változtassunk”. (91)
A Pokol mélyén rózsakert egyszerre dokumentarista és fikciós alkotás: dokumentáris rétegében a szereplők mondják ki, fogalmazzák meg, teszik hangsúlyossá azt, amit a szerző eleve mondani akar művével, a fikciós vonulatban pedig a szerző a szereplői révén nyomatékosítja a dokumentumanyag által megjelenítetteket.
