„Rendezgetnénk az emlékeinket, miként évfordulókon szokás, bár utólag nem könnyű eldönteni, mi tekinthető hitelesnek, ráadásul közölhetőnek is; előfordulhat, látomások világítják be mindazt, ami volt, így megbicsaklunk az önismeret felé vezető rozoga lépcsőkön. Az igazság mindig megdöbbent. Olykor elszomorít. Leegyszerűsíti a megfejtést. Máskor pedig a taps csak a megéltség árnyékát illeti. A tapasztalat viszont olykor hamisan szónokol, akaratlanul is, képtelen különbséget tenni az érvényes és a lelkiismeret visszakozó szépítgetése között. Gyakran csupán azt ismételgeti, ami hiányzott, holott jelen időben ez távlattalan. A megtörtént különben sem értékelhető át, legfeljebb átértékelődik. Ami nem ugyanaz.
(...)
Szétvagdosva a rád csipeszelt zsinórok. Csupán arra ügyelj, hogy a túlzott önbecsülés vagy a csillámló illúzió mesterkedései ne kerüljenek túlsúlyba. Azok már torzítanak és lekötnek, semlegesítenek programokat, tovább vonszolva a dilemmákat homályban hagyják a tudattalant.”
Úton a valódi önmagunk megismerése felé.
Noha semmi kifogásom a pusztán szórakoztató célú művészet ellen, számomra az igazi értéket feltétlenül azok a művek jelentik, melyek a „ki vagyok én?”, „mi ez a világ körülöttem?”, „hol az én helyem ebben a világban?”, „van-e határ, és ha igen, hol húzódik a te és az én között?” kérdésekre keresik a választ. Sinkovits írásai ezek közé tartoznak; azé a Sinkovits Péteré, aki mindenekelőtt a publicisztikai műfajok és a líra mestere, ugyanakkor harmadik nagyprózája rá a bizonyíték, hogy regényíróként is jó úton halad e kitüntető cím felé. A hologram hintóján című munkájában lenyűgöző módon ötvözi a lírát az epikával, az álomszerű kinyilatkoztatásokat az esszéisztikus futamokkal. A metafizikai kérdésfeltevéseket sem mellőző kisregény pedig a való önmagára ébredés igényét támasztja fel olvasójában; tulajdonképpen eme folyamat krónikájának tekinthető.
A történetben, ahogyan azt a szerzőtől már megszokhattuk, elsődleges szerephez jut az úton levés. Hőse, Bertold, a titokzatos Megbízó óhajának eleget téve karaktereket gyűjt egy regény megírásához, miközben keresztül és kasul kalandozik téren és időn, hogy végül e „tér” és „idő” síkjai egymásba csússzanak, végül feloldódjanak az örök jelen pillanatban. A szövegfolyam látszólag lazán, valójában azonban nagyon is szorosan összefüggő „szindbádi egypercesekből” áll össze – mert hogy ezen összefüggések messze túlmutatnak a szimpla emberi logikán. Testi, lelki és szellemi utazásokról beszélünk ugyanis, melyek metafizikusak, kissé abszurdak és álomszerűek, filozofikusak, olykor igencsak enigmatikusak, mondhatni, hermetikusak – és sorolhatnánk az izmusokat; de minek? –, melyek lényegének megragadása és megfogalmazása hitem szerint csakis a művészet eszközeivel lehetséges. Ily módon nyerhetünk betekintést a fizikai szemmel is látható univerzum hologramjának kulisszái mögé, miközben az íróval – végül az ő kezét elengedve magunkban is – eltöprenghetünk a lét nagy kérdései felett. De hogy ezt megtehessük, még egyszer hangsúlyozom, az elme és a logika önmagában ugyancsak kevésnek bizonyul – arra van hát szükség, hogy az agyunkkal érezzünk és a szívünkkel gondolkodjunk. Amennyiben így teszünk, ezek az utazások – akár a tao macskakövei – visszavezethetnek bennünket önmagunkhoz; ahol mi és a világ Egy vagyunk. Szálljunk hajóra, üljünk vonatra vagy csak levitáljunk szelíden szobánk hűvös rejtekén. Potenciálisan az ablak – a harmadik szem – így is, úgy is kinyílik.
Bízom benne, hogy fenti eszmefuttatásommal nem riasztottam el a puszta szórakozásra, kikapcsolódásra vágyó olvasót sem. Sinkovits lelket gyönyörködtető lírai prózája a világirodalmat tekintve Borges kisprózáival, a (vajdasági) magyart pedig Sándor Zoltán J. K.-novelláival rokonítható – a befogadónak nem feltétlenül szükséges az agyát gyötörnie; elég ha csak elmerül a sorok között, aztán majd az érzés úgyis magával ragadja.
