„Honnan származik a bennünket összekötő testvéri barátság? Szó sincs semmiféle titokzatos összekötő kapocsról, ugyanis ez a barátság egyfajta »nem intellektuális« szemléletből ered. Mi kizárólag annak a szervnek a közvetítésével gondolkodunk, amellyel csak nagyon kevesen gondolkodnak. A szívről van szó.” (Cocteau Simenonhoz)
„Könyveinek témája, az ön által felvetett legkisebb pszichológiai probléma egyaránt a kiválasztottaknak szól. Pontosan azoknak, akik – amíg nem olvasták könyveit – azt hiszik: Simenon nem nekünk ír. Szeretném megmagyarázni nekik... mennyire tévednek.” (Gide Simenonhoz)
...pillanatok alatt távozott belőle a Szeretet Istene, sosem hallottam panaszkodni, nála a szűkölés egészen mást jelentett, biztosan fájdalom nélkül ment el, utólag szeretném ezt hinni, de akkor még a makadámúton kocogtam, körülölelt az éjszaka szótári alakja, fejben listáztam a szaporodó feliratokat, kívülről fújtam az összeset, majdnem álomba ringatott a fölösleges tudás, nem éreztem a bajt, buzgón követtem a katedrális oldalára festett utasítást, ég felé fordított szemmel énekeltem, mire hazaértem, ő már a ravatalon feküdt, halotti pózba merevedett az Atya sűrű szakálla, megérintett a látvány, a vállamat nyomta a pusztulás lehelete, pedig hát nincs meg nem értett bölcs, igazán éhező művész, illetve hát attól függ, kivel, mivel szeretnéd magadat megértetni, de a Hitel, a Tőke, az Ulysses vagy a Mein Kampf egyaránt otthonra találnak valamely szellemi entitás szikrázó oltárán, nem marad gyertya láng híján, mielőtt az utolsó Álmodó is le nem sütné harmadik szép szemét, és gyújts csak rá lángjáról megnyugodott lélekkel tajtékpipádra, a tündérek valóban halhatatlanok, és általában hallhatatlanok is, persze, de lám, a te hangod is eljutott az én rezge fülemig. Gombák zivatara, medúzatánctól lüktet a mező. Odabent az általános bizonytalanság, idekünn a tréfás kedvű elme. A téridő-koordináták cseppfolyósabbak, mint a szakadékba lecsepegő, sorsdémonként megjelenő, sosemvolt idő. A ránk osztott marionettszerepet kelletlenül végigjátsszuk, mintha ugyan egy képernyők pulzálásától elgyötört, vizuális és virtuális hazugságoktól telített Hórusz-szem süvítene végig az álmában feloldódó városon, akár az éjszakába vaktában kilőtt, medrét mégis jól ismerő bizalomgolyó.
– Felkiáltójelet kitenni szerinted is éppen olyan, mint jót röhögni a saját vicceden? Így, két Simenon-regény közé ékelve (Levél a vizsgálóbíróhoz, A Bicêtre harangjai) nagyon szépen belesimulsz az olvasóba, mit itt morzsolok ujjaim között, de régóta már, de rég. A mottóimat egyébként egy Simenon-kötet borítójáról loptam le. Átöltöztetted már a lelkedet?
– Nem, egyelőre csak tisztába tettem. Ili jesi – ili nosi, punknak születni kell, ez a világ az istenek pogóarénája. Tat tvam asi. Namaszté. Fiat lux, fiat punto. De előbb még elmondom, Brecht, Beckett, Burroughs futnak versenyt az üdvödért. Babics Imre, szelíden mosolyogva, könnyedén elkapja.
– Elkapta. Vagy én az övét. Mindegy is, amit minden művésznek önmagától követelnie kell, olyasmit, amire minden művész vágyakozik, hogy ne egy szektáé legyen, hanem egy népé, a népeké, hogy azt a szót mondja ki, amely mindenkinek világos, melyet mindenki a saját valósága, álmai, problémái megszólaltatásaként fogad. Vitathatatlanul szép követelmény, de teljesíthető-e vajon? Bolond vagyok nélküled, uram, és megbolondulok veled.
– Önmagammal táncolok, a saját dallamomra keringek, alvó karmám ébred, szóma. Vezetgeti a népet erre-arra. Elementáris erejű, zsigeri, ahogy szólasz, barátom, így próbálok rá válaszolni magam is, én, legkisebb istene az űrazúrnak, aztán ki tudja, mi minden szökik ki fogaimnak csorba keritésén? Hiszen te olykor két párhuzamos szót keresztbe mondva beszélsz, fekete-fehér angyala a mindenen túlinak, elveszve a tömegpszichózisban, -bölcseletben és -masszában. Magasrendű lírád a fellegeket felülről karcolja, hogy kacagnak fenn a többi magasztosak, feladott rejtvényed az istenek kopasz glóriáján a Napnak első csillanása.
Ébredj! Ébressz!
– A terror és a mészárlás pontatlan kifejezések.
– Ezt nem hiszem el. Te minek neveznéd a tegnapit?
– A társadalmi párbeszéd hatékony eszközének.
Ekkora.
„To be is to do.”
(Szókratész)
„To do is to be.”
(Sartre)
„Do be do be do.”
(Sinatra)
