„Mi történik akkor, amikor egy közösség azonosulási hálójában átértékelődnek, átalakulnak, vagy onnan kiesnek bizonyos terek, amikor csonkulnak a helyszínekhez kötött eredetmítoszok és hivatalos igazságfogalmak, amikor felszámolódnak és idegenné lesznek azok a jelentések, amelyek biztonságot nyújtottak az identitás különféle módosulásai során? A huszonegyedik század második évtizedének perspektívájából ugyanilyen fontos viszont az is, hogy milyen befolyással bírtak az aktuális hatalomgyakorló elitek kontrollmechanizmusai az azonosulási csomópontok, kollektív kötődések vagy jelentéshalmozás terén a negyvenes, hatvanas vagy kétezres években. Ilyen értelemben kiemelkedően érdekes a földrajznak a művészetekben, különösen az irodalomban való megjelenítése, amely egyrészt a szerkesztéspolitika irányított címkézése által hűen tükrözi a korabeli hatalmi érdekeket, másrészt viszont fény derül azokra a látensen jelen levő spontán önszerveződési módokra is, amelyek csak évtizedek múlva teljesednek ki.”
Ennél szabatosabb, összeszedettebb és célratörőbb bevezetést keresve sem találni, mint Roginer Oszkár A jugoszláviai magyar irodalom terei című, A (poszt)jugoszláv magyar irodalom és a téralapú közösségi identitáskonstrukciók viszonya a sajtóban (1945–2010) alcímű, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában megjelent tanulmánykötetének fent idézett első bekezdése. A szerző ezt az igencsak izgalmas témát elemzi mintegy négyszáz oldalon keresztül, amelyhez nem kevesebb, mint hét évtized irodalmi sajtóanyagának „átböngészésére” – valójában nagyon is alapos áttanulmányozására – volt szükség, hogy egy ilyen teljességre törekvő, minden részletre figyelő, azokat összefüggéseikben láttató, gigászi munka létrejöhessen.
A történet 1945-ben kezdődik, amikor a (vajdasági, délvidéki etc.) magyarság immár sokadszorra megváltozott államalakulatban találja magát. A szerző végigvezeti olvasóját a ’40-es, ’50-es stb. évek folyamatosan alakuló, a politikai nyomásgyakorlás által hol szigorodó, hol enyhülő életkörülményein, el egészen a ’90-es évek általános káoszáig, és azon is túl, amikor már-már évente váltották egymást az államalakulatok, szétszakítván, majd újra közelebb hozván egymáshoz a különböző délszláv országok magyarok lakta területeit és közösségeit, míg végül eljutunk odáig, hogy a Kárpát-medencéről nem csupán mint földrajzi fogalomról beszélhetünk. ...noha Roginer munkájában éppen az az egyik legizgalmasabb vonás, hogy a földrajzon keresztül közelíti meg témáját. A másik pedig, hogy az irodalomban való lecsapódását veszi alapul.
Földrajz: A kötetben nyomon követhetjük, a titói Jugoszlávia terei: tagköztársaságai, városai, hegyei, folyói – és persze az Adria!! – hogyan bukkannak fel szinte egyik napról a másikra a helyi magyar írók munkáiban (kezdetben csupán „elméleti szinten”, mintegy „megrendelésre”, hamarosan viszont már a közvetlen tapasztalaton, megélésen keresztül). Közben kialakultak az itteni irodalmi központok is, saját kánonnal, mely csupán közvetetten állt kapcsolatban a magyarországival (és vice versa). Roginer szépen végigvezet bennünket a tereken, egészen a 2000-es évekig, amikor is a hangsúly ismét áthelyeződött az anyaországra, végül pedig a Kárpát-medence összmagyar irodalmi tereire.
Irodalom: Nagy igazság az a közhely, hogy a történelmet a győztesek írják. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy közülük is a politikusok. Éppen ezért – bár megvan annak is a maga érdekessége – nem igazán szoktam tájékozódni a témában történelemkönyvekből; sokkal inkább a szépirodalomból. (Teszem azt a napóleoni háborúkról Hugót és Tolsztojt egybevetve, összehasonlítva.) Mert, bár a cenzúra itt is, ott is teszi a dolgát, míg a „bértollnokok” szolgalelkűek, addig a hiteles művészekből a leleményt és a furfangot hozza elő. Az utóbbiak sorai közül könnyebb kiolvasni az igazságot. Ezt teszi Roginer is: a mindenkori hatalom ilyen-olyan nyomásgyakorlását annak szépirodalmi lepárlódásából szemezgeti ki – bravúrosan olvasva a sorok között.
