ez itt egy beszédaktus
a nyelv meg én
szeretkezünk
„Minden az angyalokkal kezdődik. És velük is végződik. Így van ez a 77 éves Barna Róbert 77 című, 77 verset tartalmazó verseskötetének esetében is. Egy angyal-verssel kezdődik, és egy angyal-verssel zárul. Ímhol a Kezdet és a Vég. Alfa és Omega. Meg, ami közöttük van...”, olvashatjuk Jahoda Sándor recenziójában, amit a budapesti tanár, író, költő, képzőművész könyvéhez írt, mely idén jelent meg a Bada Dada Alapítvány Mersz Könyvek című sorozatának kilencedik darabjaként.
Nos, nyilvánvaló, hogy a fő hangsúly erre az „ami közöttük van”-ra helyeződik, hiszen kezdet és vég minden alkalommal összeér – viszont korántsem irreleváns, milyen utat futsz be közben, mennyire helyezed magasabbra önnön origódat, de legfőképp: költőként (vagy bármely más szakmád mestereként) milyen mértékben emeled magaddal a Világot. Barna Róbert munkáival eleddig nem találkoztam, de eme karcsú kötetet végigolvasva vagyok bátor kijelenteni már csak ez alapján is, hogy kétségkívül magával emeli olvasóját.
Bennünk a létra. Nem benned vagy bennem vagy benne – hanem bennünk! „Olyan izgalmas egy lépcsőház / ahol képzeletbeli lények jönnek-mennek / le és föl rohangálok utánuk / le és föl le és föl / mint az angyalok” – lám, a nyitó költemény első strófáiban máris megadja az alaphangot, amiről az olvasónak persze egyből a „csípőficamos” pátriárka jut eszébe; hogy aztán majd a 32. oldalon a nevén is nevezze őt: „Jákob le és fel az égből / és ez a létra / semmire se támaszkodik / itt nincs se oda se vissza”. Persze, hiszen a „dudásnak” nem csak pokolra kell mennie, ahogyan a sámánfán sem csupán az égbe szökik a táltos. Be kell járnunk minden szférát, hogy végül rádöbbenjünk, nincs se oda, se vissza, a téridő illúzió, és minden, ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van. Ami kint van, az van bent is. Az utat azonban – gyalogszerrel, vonaton vagy léghajóval – végig kell járnunk, nincs apelláta. Mert „az ember addig megy / míg el nem ér magához”. Az illúzió is fontos eszköz, ha nem a legfontosabb, hogy a tükrökről a leplet lerántsuk, a kárpit mögé betekintsünk. Ennyiben „sámán” minden igaz költő. „Az igazi ünnep a kibékülés ahol a fönt és a lent összesimul / ez egy belső mozdulat ez az elmélyülés.”
Ám még véletlenül se holmi „elvont miszticizmusra” gondoljon a tisztelt olvasó, amikor Barna Róbert munkáiról szólok. Noha elsőre meglehetősen enigmatikusnak tűnhetnek sorai, bölcsessége mégis könnyedén átrezeghető – szívvel/lélekkel –, és nagyon is egyértelműen reflektál a jelenünkre, szelíd és elnéző iróniával (melyből persze az önirónia sem hiányozhat) viseltet a kor visszásságai iránt. Teszi ezt megkapó alázattal: „öntudatlanul rontok / mert tudat alatt tudom hogy / ami kicsúszik a kezemből / csak azért esik a földre / hogy meghajolhassak / a létezés előtt”. Rendkívül gyakran szól a másikról; csodálatos és ugyancsak ritkaságszámba megy – még költők esetében is. Pedig hatalmas jelentőségű, hiszen csak és kizárólag a másikban pillanthatjuk meg önmagunkat... „Mintha a másik lenne az egyetlen járható út, amivel az ember önmagához tud eljutni.”
Miközben a költő szüli meg önmagát, folyamatosan kérdez. Elemzi énjét, szellemét, lelkét, testét – mely utóbbi talán csak kölcsönkapott edény, s nem azonos önmagunkkal –, ugyanakkor az őt körülvevő világot is. „Erre vágyunk? / a vágyukra vágyunk? / vagyis önmagunkra?” Vágyakozás. Valamire, amit eleve birtokolunk – csak nem tudunk róla... Barna kérdő mondatai nem úgynevezett „költői kérdések”; nagyon is kíváncsi. Miközben – intuitíve? – megsejti a valót. Önmagunkról és a végső válaszokról.
A szerző saját képzőművészeti alkotásaival – angyalkollázsaival – illusztrált, vizuálisan, tördelés szempontjából is izgalmas kötetében végső soron – miközben szeretkezik a nyelvvel – evidenciákat fogalmaz meg, szépen, egyszerűen, letisztultan. Evidenciákat – melyek a XXI. század embere számára sajnálatos módon már csak a legkivételesebb esetben azok.
