„Azután kifekszünk a partra szorosan egymás mellé.” (A parton) Ezzel a mondattal kezdődik Benedek Miklós harmadik, Miközben halkan című kötete. Nyugodtan indíthatna a költő három ponttal is – ha nem csupán fegyelmezetten egyszerű és egyértelmű kijelentő mondatokat használna –, hiszen az „azután” szó egyébként is ezt feltételezi: volt valami előtte is, következni fog valami (más?) utána is. És természetesen időközben is zajlik valami: gyermeki játszadozások, serdülőkori szerelmek, s persze olyan „felnőtthöz illő” játékok, mint csaták és háborúk, jóvátételek és újjáépítések. Pusztítás és újrateremtés. Röviden szólva valami – amit jobb híján életnek nevezünk. Mindeközben és mindeme mögött pedig halkan történik meg a lényeg...
A kötet záró mondatának végére – „Ha kell felejtünk.” – már bizonytalanabb lennék, ha a három pontot oda szeretném képzelni, ugyanakkor olvassuk csak egybe a fejezetcímeket: Házat építettünk, hittünk, leromboltuk, már majdnem elfelejtettük. Ha ehhez hozzávesszük a befejező sort, akkor máris adott az örökös, soha véget nem érő körforgás. Ismételten csak folyamatos pusztítás és újjáépítés, ám nem a jelen kor aprócska emberének léptékével.
Amit a reáliák (szemellenzős) professzora grafikonjait silabizálgatva sehogyan sem tud megfejteni, azt a létről megsejti a költő (ezért is tartja minden jelentős tudós elengedhetetlen fontosságúnak az intuíciót, az ihletet). „Isten csókja” híján be nem tekinthetünk a paraván mögé sohasem. Benedek finom lírájában, valóban sajátos költői univerzumában sikeres kísérletet tesz arra, hogy félrelibbentse a fátylat a misztériumok elől – miközben persze megteremt a helyükbe egy másik misztériumot; de hát a valós lét is éppen ott keresendő, és nem pusztán rideg fizika és kémia, ugye.
„Ezek a mondatok nem az üzenet közvetlen, transzparens, reflektálatlan közvetítésére vállalkoznak, hanem sokkal inkább a hangulatteremtés, a költői erőkkel való takarékosság, a visszafogottság a finom mértéktartás szabja meg a keretüket. A költemények atmoszférája titokzatos, sejtelmes. A ki nem mondott, illetve a befejezetlenül hagyott történettöredékek képezik a könyv tematikai láncolatait” – írja Orcsik Roland a kötet recenziójában; amire csak bólinthatunk, miközben rádöbbenünk, a folyamatosan zajló teremtés (amibe persze a pusztítás is beletartozik) ugyanígy zajlik. Eszünkbe juthat e néhány sorról is a „rejtőzködő” Isten. Mert Isten is költő – és az ember is demiurgosz. Csak fel kell ébrednie bábálmából. Mert most rajta a sor... Próféták és poéták sokat segíthetnek ebben.
Benedek például olyan módon, hogy egymásra vetíti a téridő különböző síkjait, dimenziókat mos egybe, miáltal láttatni képes, hogy ami a versben itt és most történik, az történhet bármikor vagy sohasem, mert a lényeg nem ott rejtezik – halkan zajlik, mögötte a verseknek, mögötte a jelen pillanat idevetített hologram-univerzumának. Teszem azt, a szívedben, a lelkedben, a lassanként megvilágosuló elmédben, miközben ezeket a leheletfinom munkákat olvasgatod. Az pedig, hogy a való ébredés képes legyen megtörténni, csakis együtt valósulhat meg – számos helyen erre is rávilágítanak Benedek sorai. Egy a sok közül: „Minden nap más verssel leplek meg. / A tegnapi rólad szólt / a mai rólam / a holnapi meg majd kettőnkről.”
A könyv Szenti Lilla remek illusztrációival – és páratlanul pazar borítójával – került kiadásra. Ahogyan a versekben, a kutya ezek között is visszatérő motívum. Ez az állat szövegileg is rendkívül erős képekben jelenik meg a kötetben, szimbolikájának, lélekvezetői mibenlétének érdemes utánanéznie az olvasónak.
