Milyen lehet az örvény belülről, és mi vár rád, ha a legmélyére térsz? Iszap? Ózon?
Billeg ez a hajó itt alattunk, a hátára kapta valamelyik hullám? Érzem hegyeit és völgyeit – de süllyedünk vajon? Nem látok menekülő patkányokat a fedélzeten, de hát ebben a vajsűrű ködben a kampós orrom hegyét se látom, nemhogy az irhájukat, kincseiket féltő szerencsétlen hörcsögöket; az árbócról a horizontra leső sógoromat pláne semennyire… Mire volt ez a nagy-nagy hajcihő, ha most a jéghegy közeledik? No meg persze kinek jobb? Azoknak, akik ’41 táján áttereltettek az ukrán határon és a kiszáradt tófenéken fejbe lövettek, azoknak, akik saját gázfürdőik germán csillogású csempéit sikálták, mielőtt zubbonyra nem varrták a csontjaikból faragott gombokat, avagy minékünk, akik „még időben” kikeresztelkedtünk, furfangosan gyémánttá csiszoltuk a lehetőségek miriádját – aztán most itt hánykódunk ezen a luxus kivitelű óceánjárón, és tizedannyira sem bizakodunk, mint Noé atyánk a madarait visszavárva? Csak csípőnk csikordul, acélparittyáinkat pedig, miket százezrével gyártunk le, ellenünk fordítják, a kövek hát ismét a mi bordáinkon csattannak, ez a parányi, takonyfogós góliát, ha belehal is, legyőzi az anyagi hatalomra törő, elvakult Dávidot. Jó lenne tudni… jó lenne tudni. De most a köd tejével keveredik megszentségtelenített vérünk, a frigyláda kifosztva, a jövő bizonytalan, és a vég mindig közel.
…hát, töredelmesen bevallom, hogy egy pillanatig sem töprengtem Závada új regényének metaforikus(?) címén – Hajó a ködben –, miután elkezdtem olvasni a vaskos kötetet, mert azonnal magába szippantott; a recenzióra váró munkák 99%-ával ellentétben egyetlen szót sem jegyzeteltem közben, egyszerűen azon oknál fogva – hogy nem jutottam lélegzethez! Igenigen, tengermélyen tisztelt hölgyeim és uraim, Závadának ezt a művét újra úgy tudtam olvasni, egy szuszra mintegy, mint eddig talán csak A fényképész utókorát (esetleg a Milotát). Nem veszel közben levegőt, mert annyira izgalmas, mint egy remekbe szabott palermói krimi vagy New York-i gengszterregény. Ja, a dosztojevszkiji/ecói minta elméletben – a gyakorlatban 100% színtiszta Závada. Remekel.
Hja, hogy izgalmas és letehetetlen; erre holmi – utóbb Észak-Afrikába fegyvercsempésznek szegődő – tacskók is képesek: itt viszont a téma kidolgozása, a palimpszeszt láthatóvá tétele is mesteri. A témáé, amely nem kisebb, mint a Weiss Manfréd Művek világháborús szerepvállalása, lepaktálása a náci és fasiszta „szövetségessel”, és mindennek megbékéltetése a lelkiismerettel – miközben lassanként a dinasztia tagjai is el nem kezdik érezni saját irhájukon a távoli lágerekben felszított tüzek perzselését.
…Závada persze nem lenne Závada, ha a fekete és a fehér kontrasztjában ábrázolná témáját, ezt már – lelkiismereti megfontolásain túl – a tőle megszokott váltakozó narrációk/szemszögek okán sem tehetné meg: rendkívül árnyalt festményt kapunk a kor magyar–német, árja–zsidó, zsidó–zsidó viszonyairól, az izraelita nagytőke szánalmas és felmagasztosult működéséről, egyáltalán: a 20. század első felének hiteles háttértörténetéről. (Egyfolytában csak Tolsztojt és Hugót emlegetem ennek kapcsán: nos, mások mellett Závada Pál is sokat segít értelmezni – a tankönyvek által összemaszatolt – történelmet.)
…szóval egészen mostanáig tényleg nem agyaltam ezen a címen – Hajó a ködben – egyetlen pillanatig se, noha kézenfekvő (lásd a cikk elején); mivel hát a kötetet kinyitva azonmód magába szippantott ez a felséges saga; hiszen a szerző meg is hazudtolta volna önmagát, ha nem költött volna az egész köré egy monstruózus családregényt, amelyben a szereplők – a Weiss Művek lányai, fiai, özvegyei, vejei, unokaöccsei és sógornői (sorolhatnánk) – olyan szövevényes kapcsolat- és ellentétszálai bogozódnak ki és össze, hogy azt García Márquez Buendíái is méltán megirigyelhetnék. De ahogyan a Száz év magányban, a Történet itt is csak gördül és gördül. És persze rámutat a jelenre. Majd miután végigolvastad, elkezdhetsz gondolkodni. Addig csak élvezel.
