„…ekkor azt gondolhatta volna, hogy nem néhányan a tömegben, hanem egyenesen maga a tömeg, egészében vált az üldözőjévé, márpedig ez nem lett volna igaz, a legkülönfélébb okokból egybeverődött, adott, úgynevezett utcai tömegben ugyanis, amelybe éppen belekeveredett, amelyben éppen elbújt, úgy tűnt, a kutyát se érdekli, hogy ő ott van-e vagy nincs, hogy ő a tömegnek most a része-e vagy sem, a tömeget semmi nem érdekelte, a tömegnek nem volt énje, akarata, célja vagy iránya, hisz még arról sem vett tudomást, hogy ő maga egy tömeg…”
Krasznahorkai új munkájában – (kísérleti) kisregény?, (kor)rajz?, ének? – a cím alapján Homérosz előtt tiszteleg, ugyanakkor – ahogyan azt a cím szintúgy sugallja – elsősorban mintha Homérosznak mesélné el, alapvetően mennyire maradt minden a régiben a bolyongásokat illetően (is), hogy a Nap alatt nincs semmi új; mekkorát változott a világ mindazonáltal. A történet(?) elején(?) megállapítom, hogy sokkal inkább kafkainak érzem a hangvételt, mintsem homéroszinak, mondván, Odüsszeusz ennél azért jóval higgadtabb; noha valamivel Josef is, kétségkívül. Az előbbi még kapcsolatban állt az olümposzi „bagázzsal” színről színre, és az utóbbi is részben azért tisztában volt vele, kitől is kell tartania. Krasznahorkai menekülőjének már nincs ilyesféle kapaszkodója. Egyszerűen csak tudja – vagy tudni véli: egyre megy –, hogy folyamatosan menekülnie kell láthatatlan üldözői elől, akiknek kilétéről fogalma sincs, de érzi, hogy ott vannak, folyamatosan a nyomában, érzi a szagukat, tekintetüktől bizsereg a bőr a tarkóján… szorongása így meghatványozódik a fenti hősökéhez képest. Már jó ideje egyáltalán nem alszik, alig kap be néhány falatot, kortyol némi vizet – miközben állandóan résen van és egyre dolgozik a taktikáján: milyen sebességgel mozogjon, miként viselkedjen a tömegben, miként kevés ember társaságában, hogyan válasszon útvonalat és így tovább, hogy a kiszámíthatóságban kiszámíthatatlan maradjon. Tapasztalatai és számításai eredményeképp megkapjuk a menekülő ember kézikönyvét – avagy rendkívül szemléletes (kór)képet a jelen kor emberének paranoid világtapasztalásáról.
Mármint a megmaradt kevés Homo sapienséről, amely még – ha csupán tükör által homályosan is – egyáltalán látni képes. Hiszen a fenti idézetben nem csupán a paranoiából szerettem volna ízelítőt adni, hanem a tömeg kritikájából is – mely nyilván egyszersmind a szerző véleményét is tükrözi –, mely tömeg én, akarat, cél, irány nélküli, és amikor ideiglenesen feloszlik, esténként kvázi családja társaságában kvázi otthonába tér: akkor is csak tömeg marad. Nem tükör által lát homályosan. Ő már egy másik képet szemlél, amit eléje vetítenek. Kristálytisztán. Új faj van kialakulóban.
Az elbeszélés tempója, mint egy grindcore albumé: rövid és ütős darabok követik egymást eszeveszett tempóban. Szívem szerint színpadra alkalmaznám vagy filmet forgatnék belőle. De tudod mit? Ha felolvasnád nekem, még táncolnék is rá akár! Valóban összművészeti hatást gyakorol a mű: önmagában is. Krasznahorkai azonban „segítségül hívta” Max Neumann festőművészt és Miklós Szilveszter – nagybecskereki születésű – jazzdobost (a zene a kötet végén szereplő linkek segítségével érhető el). Úgy vélem, a könyv ezek nélkül is ugyanennyire elérte volna ugyanezt (a letaglózó) hatást, mégis: ha művészek – vagy iparosok, kézimunkázó asszonyok etc. – valamit együtt alkotnak, abban mindig van valami felemelő, hogy ne mondjam, megható. A szándék – ahogyan a fülszövegben olvashatjuk – ezúttal is nemes volt: „Max Neumann festményei, Miklós Szilveszter zenéje nem kiegészíti, alátámasztja vagy illusztrálja Krasznahorkai László szövegét, hanem ők, hárman, három különböző irányból mondják ugyanazt.”
