A kilencvenes évek balkáni vérengzésének – egyesek szerint polgár-, mások szerint testvérháborúinak – ésszerűtlenségét mi sem szemlélteti hitelesebben, mint a nemrégiben elhunyt Vladimir Trifunović tábornok esete. A valamikori Jugoszláv Néphadsereg (JNA) tábornokát Horvátországban háborús bűnösként, Szerbiában pedig árulóként ítélték el jogerősen. Szlovéniában szintén háborús gaztettek elkövetésének vádjával eljárás indult ellene. 280 édesanya számára azonban feltehetőleg hős, és ha tehetnék, ugyanúgy kitüntetést adományoznának neki, mint a Yad Vashem Intézet a Világ Igazainak. Vannak olyan emberek és közösségek, amelyek hisznek benne, hogy elég egyetlen emberéletet megmenteni, mert az felér egy világ megmentésével, ám olyanok is vannak, akik számára azzal válik „naggyá” és hithű patriótává az ember, ha minél elszántabban gyűlöl és minél több emberéletet olt ki a (haza)szeretet nevében. Amikor igazolást kell találni az öldöklésre és minél szélesebb társadalmi támogatottsággal legitimitást adni ugyanannak, a holttestek többet érnek a túlélőknél és a hősöknél.
A valamikori Jugoszláviában a zágrábi után a varaždini volt Horvátország második legnagyobb kaszárnyája, itt állomásozott a JNA 32. hadteste. A horvát erők 1991. szeptember 14-re virradó éjszaka körbevették a létesítményt, megszüntették az áram- és vízellátást, majd nem sokkal később megkezdődött a kaszárnya harci repülőgépeinek bombázása. A kaszárnyából ágyúkkal válaszoltak a támadásra. Mikor a helyzet már egyre kilátástalanabbnak tűnt, a 32. hadtest vezetője, Trifunović tábornok, a horvátokkal folytatott tárgyalást követően szeptember 22-én átadta az „ellenségnek” a kaszárnyát. Cserébe azt kérte, hogy a kaszárnyában állomásozó, java részt rendes sorkatonai szolgálatot teljesítő fiataloknak ne essen bántódásuk. A horvátok állták szavukat, a kaszárnya elfoglalását követően Trifunović és katonái autóbuszokra ültek és a horvát–szerb határra utaztak. A tábornok feleségét, kisfiát és kislányát, akiket korábban túszként tartottak fogva a horvát katonai erők, szintén szabadon engedték.
Belgrádban nem hősként fogadták. Szemére vetették, hogy a horvátok kezére adta a kaszárnya felszerelését – horvát kimutatások szerint egyebek mellett 74 tank, 88 páncélozott gépjármű, 36 ágyú és 72 aknavető került horvát kézre – és így közvetlenül felelőssé tehető a később kioltott szerb életekért. Hiába érvelt Trifunović azzal, hogy a fegyverek nagy részét vagy teljesen, vagy legalább részben hatástalanították, a szerb fővárosban akkoriban másmilyen hősökre volt szükség, olyanokra, mint például Milan Tepić, aki inkább felrobbantotta magát és a JNA bedeniki raktárát, semhogy a horvátok kezébe adja a fegyvereket – bár ebben a raktárban is több tucat tank és páncélozott gépjármű maradt ép. Trifunović később azt mondta, 1991 szeptemberében olyan utasítást is kapott Belgrádból, hogy katonáival robbantsa fel a varaždini vízerőművet, hogy a település víz alá kerüljön. Erre nem volt hajlandó, mert úgy érezte, a nép hadseregében szolgál, nem pedig Belgrádéban. Arról is nyíltan beszélt, hogy a varaždini kaszárnyában, illetve az összes többi, veszélyesnek nyilvánított horvátországi kaszárnyában 1991 szeptemberére már csak a „szegénysorú” családok fiai maradtak, míg azok, akiknek „kapcsolataik voltak”, már korábban Szerbiába távoztak.
1995-ben Belgrádban árulás vádjával először 11 év fegyházbüntetésre ítélték, később pedig hét évre csökkentették büntetését. Végül „csak” 547 napot töltött el börtönbe zárva. Azután távozhatott szabadon, hogy Zoran Lilić akkori köztársasági elnök kegyelemben részesítette. Sorsa ekkor sem fordult jobbra. Horvátországba, ahol Zágrábban lakása volt, nem térhetett vissza, mivel távollétében szintén börtönbüntetésre ítélték, lakását pedig elkobozták. A szerb állam sem mutatkozott kegyesnek a tábornokkal szemben, egy kilenc négyzetméteres szobát kapott használatra a belgrádi Bristol Hotelben, amely a valamikori JNA több tisztjének és családjának vált az otthonává. A Legfelsőbb Semmítőszék 2011-ben eltörölte a Trifunović elleni bírósági ítéletet.
Vladimir Trifunović 1938-ban született a Rakelići elnevezésű falucskában, Prijedor községben, egy tizenegy gyermekes családban. Több mint három évtizedet töltött katonai szolgálatban. Első tiszti kitüntetésének átvételét követően édesanyja megeskette, hogy vigyázni fog a vezetése alatt szolgáló katonákra, hogy egyetlen édesanyának se kelljen gyermeke elvesztése miatt sírnia. A kilencvenes években három könyve jelent meg.
